Isten hozott román!

 

Erdély, újra Erdély….
Nem, nem Transylvánia, pláne nem Románia…, hiszen magyar vagyok.
Megkopott képek, istenhozott ölelések…, összetartozunk érzések kavarognak valahol legbelül.
A táj, a lankás ligetek, az égbetörő fenyvesek nem változtak. Csupán a poros falvak, a bágyadt kisvárosok kocsisorában kevesebb a Dáciai, és a rendőr…, aki azért még mindig román.

És zászlók, kék, sárga, meg piros. „Román a pógármester” – mondják.
A magyar helységneveket lefordítják…, vagy eltagadják a dákokká avanzsált románok.
De biztosan így jó nekik. Azért a sok zászló, hogy lassacskán elhitessék, ha mással nem, hát önmagukkal, hogy ez Románia…, volt, van, és lesz, mint ahogyan valamikor… Lenin.

Vajon gyógyítja-e az idő a múlt sebeit?
Vagy eljő, amikor feltépetik, s kiserkenő, pihent véreinkből merítünk erőt a harcra, a végső diadalra?

„Mikor gyüttök már bé…?”, kérdezte hajdanán Manci néni, és tata is suttogva beszélt…, kinek bajszát addig rángatta a rendőr, míg ki nem véste a homlokfából a Szentkoronát.

Mára már harsányabb a módi, ki nem tojja le securitatét.
A megtört szemekben felsejlő könnycseppeket kópés összekacsintások, bratyizások váltották fel.

És bizony-bizony, amint magban az ocsú, vannak „december ötödikés” gerinctelenek, románozók, a magyart pökhendiző románbérencek, vannak a tudatlanok, és megint vannak a tudatos hazaárulók.

Persze, valamikor régen is voltak, akik harsányan kiabálták, „a magyart is a székely szarta”, és „minden drága, vissza Prága” visszhangzották rá a felvidéki percemberkék.

De amikor két igaz összeütve poharát, egymás szemébe néz, majd hosszasan megölelik egymást, mindegy miről folyik a diskurzus…, értelmét veszti a szó, nincs rossz és nincs jó.
Jó földbe hullott a mag, mi egyszer száz annyit terem.

Bizony, így van ez véreim…,

Látván a felülírt turulszobrot, a tordai sóbánya mélyén lengő nagy-nagy román lobogót (Istenem még ide is kellett?), és az omladozó református templomok mellé újonnan telepített, gaz verte ortodox templomokat, nagy-nagy keserűség borítja szívemet.
Már az „ortodoxistent” is felhasználjátok a magyar kiszorítására?

És hihetetlen haraggal szórom tüzes istentelenségem a bocskoros, rabló románra…., és felsajdul bennem Hargita, felsajdul Székelyföld, felsajdul a Kincses Kolozsvár… hiánya.

Csak hát, néha-néha Ember is az ember…, s eszembe jut, egy régi dallam (a címe sajna már nem), amit a román kocsma előtt sétálva hallottam. Nem véletlenül volt ismerős, hiszen odaértemre a munkásruhás román hirtelen magyarra váltván folytatta. - miközben mosolygott…
És mosolygott…

Engem pedig nem hagy békén egy gondolat: Kedves románok, mivel egyszerűen képtelenség elengedni a vélt, vagy valós sérelmeinket, mi lenne, ha…
Ha már úgy is azt a feladatot kaptuk Istentől, hogy nemzeti sajátosságainkat megőrizvén tanuljunk meg együttműködni…, mi lenne, ha felülemelkednénk?
Mondjuk, kimondanátok, isten hozott Erdélybe magyar…, érezd magad otthon, mert te is itthon vagy.
És oda is kiraknátok a régi magyar helységnevet, ahol csak tízszázaléknyi magyar él…, és a kék-sárga-piros erdőbe itt-ott beszúrnátok egy-két piros-fehér-zöldet… - nem mutatna rosszul.
Adjátok meg a székelyeknek az önrendelkezést, és legalább a Csángóföldre ne építsetek ortodox templomokat. – ui. mindegyszálig katolikusok.

 

Hűha!!!
Gondolom, ez már sok lenne nektek. Mi lenne akkor a nagy Romániátokkal? Mi lenne a még nagyobb román önérzettel?

Nem-nem, inkább menetelünk a nagy-nagy globális semmibe, egy ide-oda kenhető, gerinctelen embermassza boldogságába, a végzetünkbe.
Ilyenféle dolgok jártak a fejemben, miközben Ártándnál észrevétlenül partot értünk…
És alighogy elhagytuk a határt, balra az első vendéglátóegységnél a magyar mellett román zászló is ott lobogott.

Mi lenne, ha… - gondoltam újra…, de elhessegettem a gondolatot.

 

Torkán, 2017.