A Mag nyomában... (3.rész)

 

„Öntsük végre tiszta pohárba…” 

 

 

 

Tehát ott tartottunk, hogy valahogyan meg kellene határoznunk a Nap fogalmát.
Az analitikus elménk már vágja is rá a választ:

 

A Nap az ősidőkben „elpusztult” csillagok maradványaiból összeálló, középkorú, nagyjából 5 milliárd éves, a Tejút galaxisban található Naprendszer központi csillaga. A Földtől mért távolsága kb. 150 millió km, átmérője a Föld átmérőjének 109 szerese.
A Nap többségében hidrogénből áll, amely a központjában zajló magfúziós folyamatoknak köszönhetően héliummá alakul. Az általa sugárzott energia híján nem jött volna létre, illetve nem maradhatna fenn a földi élet.

 

Nagyjából ennyi, ami hirtelenjében eszünkbe jut róla.
Természetesen léteznek még egyéb érdekességek, adatok, megállapítások, és nem kevésbé sok-sok feltételezés is. 

 

A leglényegesebb megállapítás, hogy a Napnak van magja.
Persze, hogy van magja, mindennek van magja, ha nem lenne, akkor nem lenne maga a Nap sem. – mondhatnánk teljes joggal.

 

Igen, pontosan erről van szó, amennyiben magja van a galaxisoknak, magja van az égitesteknek (általánosságban mindennek, ami rendszernek nevezhető), milyen alapon feltételeznénk, hogy a Mindenségnek, vagy a mindenséget mag-ukban hordozó létezőknek ne lenne magja? 

 

Hiszen mag nélkül nem lehetnének ön-maguk.
(Ui. a magyarnyelv az elkülönülő, létező entitást a magból vezeti le.) 

 

De ne szaladjunk ennyire előre.
Mivel a Nap anyaga – ami a hidrogén és a hélium mellett tartalmazza a naprendszer anyagának 97 % - át - nem enged át elektromágneses sugárzást, nem rendelkezünk elegendő információval a magról.
Annyi azonban bizonyos, hogy a Nap létét, természetét megteremtő, meghatározó láncreakció a magból indul ki.

 

A magsugárzás keresztülhalad a különböző rétegeken, de közel sem azonos intenzitással, mert amíg neutrínók szinte ellenállás nélkül száguldanak, addig a fotonokat befogja a mag, majd egy jóval alacsonyabb energiaszinttel újra bocsátja. A tudósok több millió évre becsülik a fotonok „utazási” idejét. 

 

De, van még egy nagyon különös dolog, mielőtt a Napból kiszabadulni igyekvő fotonok látható fénnyé alakulnának, minden egyes részecskéjük több millió „fényfotonra” bomlik.
A láncreakció következtében különböző rétegek alakultak ki a mag körül. Mivel ezek a héjak közel sem határozottan elkülönülő, stabil szerkezetűek, egy látszólag szabálytalanul örvénylő plazmatengerhez váltak hasonlatossá.
A Nap felszíni területei nem azonos sebességgel forognak, az egyenlítőnél 25, a sarkoknál 35 „napba” telik a körbefordulási idő. (ami egyébként fokozatosan lassul!) A mágneses pólusai 11 évenként felcserélődnek, ennek köszönhetőek a szintén ciklikusan jelentkező mágneses viharok, napfolttevékenységek. 

 

Kész csoda, hogy ez a forrongó, természetes „atomreaktor” nem robban fel, nem válik ún. vörös óriássá, nem zsugorodik össze, hanem évmilliárdok óta ontja termékenyítő sugarait. 

 

Persze vannak elméletek a külső és belső folyamatok egyensúlyfenntartó mechanizmusaira, de egy percenként 600 millió tonna (!!!) héliumot „elégető”, közel 6000 kelvinre becsült külső hőmérsékletű energiagömb precíziós pontosságú szabályozása mégiscsak a csoda kategóriájába tartozik. 

 

Például a mai napig nem találtak magyarázatot arra, miért látjuk sárgának a hőmérséklete folytán bizonyítottan fehéren izzó napkorongot.
Ezáltal még inkább érdekfeszítővé válik egy a valamikori Ízisz-beavatáson átesett személy „úti” beszámolója, miszerint: „Láttam éjfélkor a fehéren izzó Napot…” 

 

Ezzel el is jutottunk az anyagon túli érzékelés, egyelőre misztikusnak tartott területére.
Ahogyan azt már korábban tárgyaltuk, a magvallás szempontjából a Mag, a Szentmag sugárzása nem más, mint az univerzumok, egyáltalán minden létező teremtője, forrása.

 

 

 

A magsugárzás információmintákat juttat el a mindent kitöltő, tömegnélküli ősanyagba, amik hatására az ősanyag tömeget nyer. Ugyanis, az „elültetett” kódok mag formájában realizálódnak, válnak érzékelhetővé az új közegükben.
Az anyagba vetett magok a Szentmaggal való interaktív összeköttetésük (a magsugárzás, az Íz) folytán önmaguk is sugároznak, azaz újabb és újabb magokat ültetnek.
És így tovább…, egészen addig, amíg a megtestesülendő magok le nem kerülnek a már határozott formájú, és sűrű tömegű anyagi létsíkunkba. 

 

Elhagyván a sokszor ismertetett magvallásos „hittételek” részletezését, térjünk rá a jelenlegi témánk lényegi megállapítására, minthogy a létezés alapja a mag, ami a Nap esetében meglehetősen egyértelműen kimutatható.
(Annyit azért hozzátennénk, hogy nem a feltételezett magról beszélünk, hanem a valódi magról, ami a „csonthéjtól” sokkal titokzatosabb dolog.) 

 

Tudták ezt már az ókorban is, a sumer UTU, és az egyiptomi Ré (mindkettő napisten) jele egyaránt egy kör közepében elhelyezett pontból állt. Sőt, amint az minden „sugárzó”, erővel bíró szimbólummal történni szokott, ezt a jelet is megőrizte az utókor, ugyanis a mai napig ezt az ábrát használják az asztrológusok és a csillagászok.
(A jelvény kapcsán esetlegesen felmerülő szem, isteni szem asszociációkra a későbbiekben kitérünk, most csak az ábra eredeti, valós tartalmával foglalkozunk.)

 

Vegyük először a pontot. A kiterjedéssel nem rendelkező pont a mi anyagi világunkban csakis egy megfoghatatlan, láthatatlan, de hatásaiban érzékelhető dologra, mondhatnánk egy túlvilági dologra utalhat.
(Ilyesmik lehetnek a részecskekutatók által gyakran tapasztalt egyszer pontként, másszor hullámként viselkedő „valamicsodák”.) 

 

Más megközelítésben, mivel a Napról van szó, a pont nem lehet más, mint a Nap Magja. Mégpedig nem a manapság már érzékelhető, tehát tömegével, formájával megmutatkozó mag, hanem a tömeg és forma nélküli Isteni Mag. 

 

A következő vizsgálandó szimbólumelem, a pont köré rajzolt kör.
Aminek legfontosabb tulajdonsága, természete, hogy van egy középpontja, azaz ahogyan pont nélkül nem rajzolható szabályos kör, úgy mag nélkül sem jöhet létre gömb, nem jelenhet meg az Egy.
(Az Egy létével pedig eleve megteremtődik a kettősség, hiszen a tér nyílásával már létrejön a megosztottság, de ha másként nem is, a lét és nem lét pólusai között feszülő erőterek további történéseket generálnak.) 

 

Tehát a kiterjedéssel, tömeggel és formával nem rendelkező valamiből lett egy valami, ami fogható, látható, a földi szerveinkkel érzékelhető, avagy méltán nevezhető földi magnak, az élet csírájának. 

 

Mindezzel csak annyit szerettünk volna bizonyítani, hogy eleink minden további nélkül tekinthették a Napot Égi Magnak, vagy a magyar nyelv szem-mag megfeleltetése alapján, akár Isteni Szemnek is.
A Mindenség Szívében Székelő, sugárzásával magokat ültető Szentmagot pedig a karcagi karika tanúsága szerint Magvas Égi Kőnek.

 

Íme a karcagi kun karika és a rá rovátkolt, ez idáig egyetlen archaikus imádságunk*:

 

 

„Magvas Égi Kő! Magvas Kő!
Magvas Égi Kő! Magvas Kő!
Magvas Égi Kő! Magvas Kő!
Magvas Égi Kő teremtette Föld.” 

 

* a szakemberek a „magvast” „magosként” fordítják, míg a „teremtette Föld” helyett „Föld (-jei)” kifejezést tartják helyesnek. 

 

De van még más bizonyítékunk is a Nap-, Mag-, Szem-vallás valamikori létezésére.

 

Mégpedig az énlakai úgynevezett „egyusten” ligatúra „us” jele.

 

 

 

Amely jel valóban megfelel a rovásírásunk „us” bogárjelének*, de van itt egy aprócska probléma.
Még ha nem is foglalkoznánk azzal a ténnyel, hogy az „us” rajzolata tagadhatatlanul magot, szemet ábrázol, azt már mégsem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a vámújfalui, és a veleméri népemlékezet az ősidőktől használt motívumot egyszerűen „Isten valamicsodájának”, vagy „Isten Szemének” tartja. 

 

Márpedig ebben az olvasatban az énlakai ligatúra a következőképpen hangzik:

 

„Mag-Ten-Egy”, jelenlegi szóhasználatunkban a „Magisten egysége”.

 

 

 

Mit mondjunk, nem rossz előjel a további vizsgálódásokhoz.