A Mag nyomában (4.rész)

 

„Öntsük végre tiszta pohárba…”

 

 

 

Tegyük fel újra a kérdést: tudjuk-e már, mi a Nap?

 

Az előző részben vázlatosan ismertettük a látható, „tapintható” megtestesülését, a precíziós vezérlésű, plazmahéjakkal határolt gigantikus magfúziós „reaktort”, és ugyancsak érintettük a felszín, az anyag mögötti, szellemi valóságát, az Égi Magból nyíló lét egyre „mélyebbre”, sűrűbb létsíkokba „ültetett” magjainak holisztikus alapmintázatát.

 

Mivel nincs más választásunk, továbbra is haladjunk az Ekhnaton Naphimnuszával és a pusztai, íjfeszítő népek Magos Égi Kövével fémjelzett ősi emlékezés útján.

 

Melyek szerint az életet adó, sugaraival magokat ültető Nap a Világok Szívének, a Szentmagnak „evilági” megtestesülése, megfelelője, mása.
Amely Mag a héja, haja – magőrzőnyelvünk nézőpontjából, hajnala - hasadtával kél, születik, majd sugaraival feltöri, eloszlatja a világra telepedő sötétséget.

 

A maghasadás megtörténtével, az addig álomba hullott, halott világ megtermékenyül, a Nap ízével feltöltekezvén életre kél. A madarak harsány dicshimnuszra zendítenek, a virágok kitárják napimádó szirmaikat, a fák gyökerei mélyebbre vájnak, hogy méltó támaszai legyenek a fénybe fürdő, egyre magasabbra hágó koronáknak, és nem utolsó sorban valami megmozdul valahol mélyen legbelül.

 

 

 

Az ember pedig felemelkedvén, a világosságban látja, s végzi a dolgát. Elindul a gondjaira bízott földre, hogy magot vessen, hogy ápolja a ráhagyományozott életet.
Ez a fantasztikus nász játszódik le nap, mint nap, minden reggel.
Sajnos a mai, modernek mondott emberben a hatalomakarás szelleme annyira elhatalmasodott, olyan mértékben halmoztunk már anyagot a magunkra, hogy nem érzékeljük az Ízt, nincs időnk megélni a csodát.

 

 

De ideje visszatérni mások emlékezetéhez.

 

Annak ellenére, hogy a magyaron kívül kevés népnek van, volt meg a szem-mag megfeleltetés nyelvi kódja, az egész világon elterjedt a Nap és az Isten Szemének azonosságába vetett hit.
(Innen ered a mindent látó isteni szem későbbi meghatározása is.)

 

Gyakorlatilag minden jelentősebb napisten kapcsolatba hozható az isteni szemmel, a hindu Szúrja, az inka Intu, az azték Tonatiuh, a hettita Istanu, az akkád Samas, a sumer Utu, az egyiptomi Ré, de még a japán Amateraszu is, vagy maga az isteni magnak, szemnek, vagy a tőle származó Napnak felel meg.

 

 

A Szentmag teremtőereje, sugárzása által ültetett magokat, szemeket pedig szintén szemekkel, magokkal, vagy nem ritkán kicsorduló könnycseppekkel szemléltették.

 

Egyiptomban Atum, Indiában Purusa könnycseppjeiből, míg Kínában a Panku óriás szeméből lettek az emberek. Japánban a szent tisztálkodást végző Idzanagi isten szemeiről csorduló vízcseppekből keletkezett a Nap, a Hold, de a temetkezési szövegek 98sz felajánlása szerint Hórusz szemében is gyermek lakozott.
Miáltal azon sem csodálkozhatunk, hogy az egyiptomiak Ré lányait a napisten szemeként emlegették.

 

Egyszóval számtalan nyom árulkodik az isteni szem teremtő, önmagát megsokszorozó magtermészetéről.
A szakemberek nem győznek csodálkozni a világ számos táján előkerülő, szemmotívumos emlékek láttán. A Közel-kelettől Anglián át, egészen Dél-Amerikáig megtalálhatóak az erősen kihangsúlyozott szemű istenszobrok, szárnyas „Nap” hordozta szemek, körbe, háromszögbe, rombuszba, spirálba, vagy egyéb absztrakt formákba foglalt pontok, magok, de mindközül a legérdekesebbek a Klaus Dona által felfedett időtlen dél-amerikai szemes-piramis emlékek.

 

 

A zsidó és keresztény kultúrában sem vagyunk híján az ősi mag-szem emlékeknek.
Többek között erről mesél Ezékiel isteni jelenésében szereplő társiskőhöz hasonlatos, szemekkel telerakott négyeskerék – ami fölött ugye titokzatos gömb formájában maga az Úr trónol -, vagy az Újszövetségben minduntalan felbukkanó magpéldázatok.

 

Mégis a szem-mag kultusz legismertebb szimbóluma a keresztény templomokban található timpanonba foglalt isteni-szem, melynél a szemet a mindent látó istenszemmel, míg a háromszöget leginkább a Szentháromsággal szokás kapcsolatba hozni.
Mondani sem kell, eredetileg közel sem erről volt szó. A kereszténység csupán integrálta, majd fokozatosan átalakította az ősi magvallás még elevenen élő emlékeit.

 

Sokaknak ismerősnek tűnhet a toronyba, piramisba, őssárkányba, ládába, fába, általánosságban az anyagba zárt isteni szikra, drágakő, mag szem archaikus képe.
Ezen génjeinkbe ivódó szimbólum tárgyi emlékei a dél-amerikai piramisok csúcsában elhelyezett szentélyek, az egyiptomi piramisok, vagy az obeliszkek ragyogó zárókövei, de erről a tőről ered – számtalan más teremtésmítosz mellett - az Íziszt megtermékenyítő, ládába, fába zárt, majd kiszabadított Ozirisz aranymagjának legendája, és a korábban említett szemes-piramisok is.

 

 

Magyarán a háromszög, a rombusz megfelel a nőnek, az anyának, az anyagnak, míg a benne elhelyezkedő szem természetesen a magnak.
(Persze a pajkosabb képzetek sem alaptalanok.)

 

Együttesen pedig ők alkotják az élet, az élet magjának szimbólumát.

 

Természetesen egy ilyen, az állandóság, a puszta lét állóvizében nyiló, önmagát gerjesztő változás hatalmas visszatartó erőket, ellenhatásokat generál.
Miáltal elkezdődik a látszólag soha véget nem érő harc.
(Mondjuk, „látszólag”, ui. valójában itt is érvényesülnek a ciklikus alapminták.)

 

Ennek a harcnak „sötét” képviselői Szeth, vagy a méhükben a jövő magját hordozó anyákat, Devanakit, Szűz Máriát, vagy a görög Danaét üldöző „öreg” királyok.

 

 

Példának okáért nézzük a görög mondát:

 

Egy régi jóslat szerint Danaé születendő gyermeke veszélyt jelentett Arkisziosz életére. Az öregkirály, Danaé teherbeesését elkerülendően egy ércszobába csukatja a lányát. Ám Zeusz aranyeső képében így is megtermékenyíti Danaét. Arkisziosz féktelen haragjában egy ládába zárja a lányát az újszülött gyermekkel egyetemben, és a tengerbe veti őket.
Ám, ahogyan az ilyen esetekben már lenni szokott az üldözöttek megmenekülnek, és egy új, a régitől nemesebb királyság veszi a kezdetét.
Tulajdonképpen hasonló alapokkal rendelkezik a mi „Két testvér” című népmesénk is*, csakhogy itt a toronyba zárt, majd egy fakadó forrás útján megtermékenyülő királylánynak ikrei születnek, miáltal a szájról szájra szálló, időtlen eredetű magyar rege kicsit tovább mutat a görög párjánál.
*annyit módosult a történet, hogy ebben az esetben a királylány a kérők elutasítása miatt került a befalazott toronyba.

 

 

Végezetül, annak ellenére, hogy egy magyarnak nem okoz gondot, szemet olvasni és magot látni, mégiscsak el kell gondolkodnunk a tudomány által badarságnak tartott szemből, könnycseppből származó lények, teremtmények sokaságán.

 

A közismert mondás szerint a szem a lélek tükre, miáltal, ha elmerülünk valaki tekintetében, két lélektükör néz egymással szembe.
A kérdés a következő, mikor nézünk mélyen egy másik embertársunk szemébe?
Két esetben, amennyiben valaki nagyon közel áll hozzánk, vagy éppen ellenkezőleg nagyon haragszunk az illetőre.
Így joggal gyanakodhatunk arra, hogy a szem nem csak a fény befogadásának szerve*, hanem valami titokzatos dolognak kibocsátására is szolgál.

 

*máig nem teljességgel tisztázott, hogy a szemünk által befogadott, majd bioelektromos jelekké alakított fényből (fotonokból) miként áll össze a „fénykép”, az egyébként teljességgel sötét agyunkban.

 

 

Sőt azt sem igazán magyarázta meg még senki, vajon honnan a fény az álmainkban. (a különböző hipotéziseket most kihagyjuk a sorból)

 

Bár a hivatalos tudomány tagadja a materiális módszerekkel nem magyarázható igézés, bűvölés, bájolás létét, de ettől még olyan általános emberi megtapasztalással állunk szemben, amit nyugodtan sorolhatunk a tények kategóriájába.
Azaz, ha képesek vagyunk megfelelő mélységben „belevetni” tekintetünket egy szempárba, a belső magunkból eredő sugárzás a szemeinken keresztül - szándékunknak megfelelően -, ártó, vagy segítő mintázatokat, információkat juttat el a másik személy „lelkébe”.

 

Erős képzetek, és engedékeny fogadtatás, vagy gyenge ellenállás esetén, ezek a mintázatok magokká lesznek, és megteremtik a beléjük kódolt anyagi „világot”, avagy megvalósulnak.
Ám közel sem mindegy, hogy szeretet, vagy gyűlöletmagokat vetünk el a világban, hiszen ne feledjük - még állat, vagy növény esetében is - „két lélektükör néz egymással szemben”.
Vagyis, az ártó tekintet törvényszerűen ellenállással, különböző mértékű visszatükröződéssel találkozik, aminek megvannak a maga negatív hatásai a „küldőre” nézve is.

 

 

 

De kissé elkalandoztunk az eredeti mondanivalótól, a lényeg az, nem a véletlen műve az ősi mag szemmel történő helyettesítése, és nem véletlen a magyar nyelvben meglévő egyértelmű megfeleltetése sem.