A mag a végső valóság, amit mi Istennek hívunk...

 

A mag a végső valóság, amit mi Istennek hívunk.
– mondotta Dr. Eben Alexander.

 

De kicsoda ez a Dr. Eben Alexander?

 

Számos másvilágot megjárt halandóról olvashattunk már, de olyanról, aki egyik napról a másikra világszenzációvá is válik még nem sokról.
A hivatalos tudomány a halálközeli élményeket az oxigénhiányos állapotába került tudat „segélykiáltásának”, a különböző agyfunkciókat ellátó egységek rövidzárlatszerű kisülésének tulajdonítja.

 

Nos, ez a „rövidzárlat” meglehetősen érdekes dolgokat produkál.
Például, másodpercek alatt lepereghet az életünk minden részletére kiterjedő filmje.
Az esetek döntő többségében a halálból visszatértek egy sötét, de a kijáratánál fénylő alagút élményéről számolnak be, ahol a hívogató fény, fénylény felé haladva egyre nagyobb mérvű boldogság, megnyugvás (az eggyé válás gyönyörűsége) töltötte el őket.

 

Nos, Dr. Eben Alexander egy ritka agyhártyagyulladás miatt esett kómába, és gyakorlatilag hét napon keresztül a tetszhalál állapotában volt, miközben a szakorvosok semminemű aktivitást nem tapasztaltak az agykéregben.
A kómából felébredt, eredetileg materialista beállítottságú amerikai idegsebész könyvet írt a túlvilági élményeiről.

 

Azt hiszem, mindent elmondtam arról, hogy miért is különleges Alexander.
Javaslom, most hagyjuk el az egyébként jogosnak tűnő fenntartásokat, és vegyük az általa elmondottakat egy tudományos múlttal rendelkező, de vallási sztereotípiáktól mentes ember őszinte vallomásának.
(Az ilyen típusú „találkozásokról” beszámoló személyek alapvető problémája, hogy egy magasabb rendű égi szféra viszonyait, a benne megtapasztalt történéseket nehezen tudják szavakba önteni, ennek feloldásaként előszeretettel alkalmazzák a mindenkori vallási, társadalmi környezetük által elfogadott fogalmakat, kifejezéseket. Így az egyik visszaemlékezőnél Buddha, míg a másiknál Jézus lesz a csalogató fény forrása.)

 

De lássuk, hogyan festi le Dr. Eben Alexander a túlvilági élményeit.

 

Az első emlékkép egy sötét, homályos hely, ahol „minden barna és vörös”, és „mintha egy földi giliszta szemével láttam volna a világot”, és láttam a járatokat a fejem körül”, „olyan érzésem volt, mintha a föld alól bukkannék elő, még a fák gyökérzetét is láttam magam előtt” – mondja Alexander.

 

Ebben az esetben vegyük figyelembe, hogy mindez az egóba visszasüllyedt tudat hasonlítgatása, ahol a kulcsszó a „mintha”…, azaz nyilván nem földigilisztaként látta a járatokat, és nagy valószínűséggel nem a fák gyökerei vették körül.
A lényeg az „akkori” valóság érzékelése, avagy nem hallott, nem tapintott, nem érzett, csak látott, „látta a világot”. Látta a fényt az alagút, a járatok végén.
És egy percig sem volt kétséges, hogy oda kell jutnia, hiszen már nem egy ember, hanem mag, szem, lélek volt, aki oda tartozik.

 

Persze, nem elhanyagolható a föld és a fák gyökérzetének képzete sem, hiszen ilyen élményeket élhettek át a világfa ága-bogain, gyökerein utazgató táltosaink is. Minekután a földalatti világot a holt lelkek birodalmaként azonosították.

 

„Ahogy egyre haladtam fölfelé, számomra teljesen idegen, átlátszó, de mégis érzékelhető és nagyon gyorsan szálló alakokat láttam meg a rózsaszín felhőkkel teli kék égbolton.” „Aztán vettem csak észre, hogy mintha egy pillangó szárnyára kapaszkodva utaznék…” – emlékezik tovább Dr. Eben.

 

Vajon hogyan is emelkedhetne a magasabb szférák felé az egyre éberebbé, tudatosabbá váló, immár hangokat is érzékelő Szem, minthogy a világok közt szabadon szárnyaló Turul, az Isteni Sólyom-, a Maghozó Madár-, a szárnyas Hórusz Szem-módján, azaz szárnyakon.

 

A körülötte repülő milliónyi lény között egy „csodálatos lányt” vett észre, kinek tekintete „mintha csak azt súgta volna: Ne aggódj, nincsen semmi baj!”. Az önmagában feltett kérdésekre - nyelv és szavak híján - érkező válaszok egyszerűen átjárták a testét.

 

Avagy a mag, a lélek újraszületik egy „köztesvilágban”…
Általában ennyiről szólnak a Dr. Eben Alexanderről szóló tudósítások, pedig ő folytatta (méghozzá nem is egy kis nézettségű műsorban) a beszámolóját.

 

„Majd elhagytuk az univerzumot, és odaértünk a MAG-hoz – én így nevezem.
Először végtelen hatalmasnak tűnt, és sötétnek. Ugyanakkor tudatában voltam annak, hogy ez isteni eredetű, az, amit Istennek hívunk.”
„Itt voltam ebben az univerzumkívüli világban, de aztán hirtelen rengeteg világ tárult fel előttem, és éreztem valami áthatoló, eddig sohasem érzett szeretetet, ami összetartja az egészet.” – fejezte be mondanivalóját a „valóságot” megjárt amerikai.

 

Egyszóval, azt hiszem, nem kell különösen bizonygatnom, hogy ez a bizonyos Mag nem más, mint az ősi magvallás Világok Szívében székelő Szentmagja, amely forrása mindennek, „jónak” és „rossznak”, még a virágszirmok módján belőle nyíló univerzumoknak is.

 

(2012)