A magunk védelmében

 

A magunk védelmében…

 

Egyre többen gondolják úgy, hogy valóban magok vagyunk…

Amely jelenség önmagában meglehetősen örvendetes dolog, de sajnos sokan megfelelő alapok, információk hiányában hangoztatják ez irányú meggyőződésüket.

A nem tudásból, a közszájon forgó frázisokból fakadó tévedéseket pedig könyörtelenül kihasználják az elmélet – jó, vagy éppenséggel nagyon is rosszindulatú – ellenzői.

Mivel úgy érzem, van némi közöm* a magar, magiar, magyar népnév magból történő származtatásához, úgy gondoltam, nem ártana egy-két alapvető kérdést tisztázni. 

*nem szeretnék semmit kisajátítani, de 2002 körül még nem találkoztam hasonló elképzeléssel

 

Mindenekelőtt, a későbbiekben tárgyalt nyelvtani eszmefuttatásoktól függetlenül szögezzük le, MAGOK VAGYUNK. - még akkor is, ha ez egyeseknek szúrja a szemét, vagy különböző érdekek alapján nem tetszik.

Magok vagyunk, mert, a magyar nyelvben az önazonosságunkat, vagy a másik személy iránti tiszteletünket a mag-am, mag-a szavakkal jutatjuk kifejezésre.

Melynek eredete a Wiki Szótár szerint: maga < ómagyar: maga < ősmagyar: mag (belső, lényeg)…, azaz nyugodtan beszélhetünk valamiféle belső magról…

Az ön-magunk pedig közel sem a testünket, az ösztöneinket takarja, hanem a szellemi, vagy lelki „énünket”.

Sőt mi több, a ten-magunk* változat figyelembe vételével, akár az isteni lényünkre, isteni magunkra is gondolhatunk.

*a ten az isten szavunk egyik összetevője, amely korábban önálló istennévként is előfordult

A még meg nem született embert mag-zatnak, a világra jöttet emberpalántának,míg az öntudattal bíró, felnőtt lény gyermekeit magoknak, magjaiknak nevezzük.

De, kerülendően a jelenkori belemagyarázás vádjait, nézzük, mit ír Ballagi Mór a „magába száll” kifejezésünkről 1872-ben. (A magyar nyelv teljes szótára)

Magába-szállás:” az ember saját, belső lénye….”,  „magába, vagy szívébe szállni, saját lelki állapotát vizsgálni”, „magamagának jóra való eltökélése”

Igen, „magamagának”, vagyis a maga magjának ismeretéről szólnak ezek az emlékek.

 

A lényeg az, hogy isteni mag hordozói vagyunk, amely mag, ha jó földbe vettetik, és áldott fény hullik rá, láthatóvá válik, megtestesül a belekódolt „program”, az isteni akarat.

Törzse, gyökere, lombkoronája lesz a „fának”, majd végül kiteljesülvén virágba borul, és gyümölcsöt, újabb magokat terem, Istennek dicsőségére.

Pontosan úgy, miként az Élet-, vagy Világfa, avagy az egész teremtett világ.

Nagyjából ez volt, s ez lehetne újra „hitünk szent titka”.

 

 

Illetve még egy apróság, mivel, az egész világmindenség egy központi forrásból, a Világok Szívéből, Isten Szeméből, Istennek Magjából ered, természetesen minden embertársunk ugyanezen mag hordozója.

 

Csak nem mindenki van evvel tisztába.

Éppen ezért ne különüljünk el, ne váljunk kirekesztővé, mert nincs rá okunk, és amint azt már többszörösen megtapasztaltuk, semmi jóra sem vezet.

Elegendő legyen annyi, vagyunk akik vagyunk.., vagyunk azok, akik emlékeznek, emlékezhetnének és emlékeztethetnének.

Azon felebarátjaiknak pedig, akik ádázul támadják a magtudattal rendelkező társaikat - miközben „tudományos” disszertációkat írnak a Szent Grálról, a francia, vagy angol királyi családok jézusi vérvonaláról -, annyit üzenhetünk;

Szálljatok magotokba, csak úgy egyszerűen…, magyarul és emberül.

 

Most pedig térjünk rá a kérdés tényeken alapuló, „tudományos”* vizsgálatára.

*nem szeretnék tudományoskodni – sem módom, sem lehetőségem rá -, nem szeretnék kimásolt szakszavakat használni, s főként nincs szándékomban – egyes bírálókkal ellentétben – a tekintélyes és tekintélyes mennyiségű hivatkozások feltételes módozatait tényként tálalni.

 

Az egyik leggyakrabban felemlegetett kritika (az „ostoba játék a betűkkel” kezdetűeket most kihagynám a sorból), hogy a G és GY betűnek semmi, de semmi köze egymáshoz, azaz csak a véletlen műve a G és a hozzá „ragasztott” Y-ból képzett GY.

És igazuk van…, a G és GY sem hangtanilag, sem a képzésük szempontjából nem rokonítható.  Tehát, „sületlenség” a magyar név magból történő eredeztetése.

Mármint, mondják ezt, akiknek eleve borsózik a hátuk a „szódarabolástól”, netalán mindennemű „magyarkodástól”… - ui. így tisztelik meg a szómagokra épülő anyanyelvünk ilyenforma vizsgálatát, valamint „magyarkodásnak” hívnak minden nemes és felemelő nemzeti érzés kinyilvánítását.

Csakhogy, eredetileg közel sem az új (latin) ABC-ben lévő formai hasonlóságra épült a G és GY rokonítása, hanem a rovásírásunk jeleinek fogalmi jelentésére. Pontosabban a rovás GY „egy”, „egység” üzenetére.

Amely tartalom meglehetősen hajaz a mag, magam, tenmagam, azaz „egyedül, önmagam” kifejezésekre.

Továbbá, sohasem állítottam a G és GY hangok, betűk rokonságát, csupáncsak arról volt szó, hogy valamilyen oknál fogván a mag szógyökből képzett elnevezésünk időközben magyarrá módosult. – a kettő pedig nem ugyanazt jelenti.

 

Példának okáért, a székely-magyar rovásjelekből egyértelműen megállapítható, hogy az „egyet, egységet, egyetlent” megjelenítő, kettős-kereszt GY betűnk nagy valószínűséggel az egyenlőszárú keresztet formázó, egyébiránt „du, tud, teremt” jelentésű D betűből (vagy éppen fordítva!) eredeztethető. Ez pedig nem csak a rovásjelek, hanem a nyelvészet szempontjából is igaz.

Ennek tudatában jogosan kérdezhetnénk, vajon miért nem a D után került az a fránya Y?

 

Többek között azért, mert a vallás-, és írásváltásunk utáni időszakban, a latinul írni és olvasni tudó egyházi alkalmazottak „DZS”-nek olvasták a G-t.

Miért is?

Egyszerűen azért, mert magyarul ugyan tudó, de idegen anyanyelvűek (pl. itáliaiak) voltak.

Többek között ez a magyarázata, hogy több száz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy „igény keletkezzen” a G és GY megkülönböztetésére. – ui. az eredeti latin abc nem tartalmazott GY betűt.

Persze, ez nem éppen egyszerűsíti a helyzetet…, de hát, ki mondta, hogy ennyi év elteltével egyszerű lenne bármit is kibogozni.

Egyszóval, hogyan hangozhatott egyházi körökben, mondjuk egy „magiar-ként”* lejegyzett szó?

Természetesen „madzsiar-nak”…, amitől ugye már nincs olyan messze a „magyar” kiejtés sem.

* a félreértések elkerülése kedvéért megjegyezném, a „magiar” nem egy kitalált szó

Mondom ezt annak tudatában, hogy a nyelvészek főként a hangok, betűk felcseréléséből próbálják levezetni a szóváltásokat, átalakulásokat…, ami persze nem zárja ki a közbeszédben –ilyen módon- átformálódó szavak létjogosultságát sem. 

De ezt a madzsiar-magyar váltást segíthette, erősíthette a VII. Konstantin által „Megeri” alakban ránk hagyományozott, ám már Megyer-ként ismerté váló törzsnév is.

 

 

A következő, magyarként aposztrofált népnevekkel (és persze egyéb, hasonló változataikkal) találkozhatunk a különféle írásos emlékekben.

madzar, magiar, materoi, madzsgar, madzser, hetumoger, mogor, magor, moger, madjar, madiar, madijar, mada-arii (madai),

(Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy mindegyik a magyar nép meghatározását szolgálta.)

Most pedig tekintsük ezeket a szavakat egy ismeretlen törvényszerűség alapján létrehozott szóhalmaznak.

 

Mit kérdeznénk, mit vizsgálnánk meg először?

Természetesen, azt, hogy mit jelentenek ezek a szavak?

Van-e szótő…, amennyiben igen, mire utal?

Mit takarhat az OR, ER, AR végződés…, török eredetű főnévképző, vagy valami egészen más?

Netalán, van-e az itt-ott felbukkanó „i” betűnek jelentősége?

 

Lehetséges, hogy az „i” „oda való”, „valahonnan származó, valahonnan eredő jelentéssel bíró melléknévképző, esetleg birtokjel?

Dehogy „darabolok”, csupán kérdezek…, és amennyiben valaki megadná a választ a „mit jelentenek” kérdésre – pláne, ha azt nem a szanszkritból, finnből, vagy a héberből (stb.) vezetné le -, rögvest abba is hagynám a kérdezősködést.

 

Tehát, kezdjük el a népnevünk „magyar” kiejtését preferáló elgondolások vizsgálatát.

„Örményország Szjunik tartományában még a század során is fellelhető volt egy Magyarvölgy nevű település (örményül: Մաճառակաձոր, IPA: Madʒarakan, azaz: Madsarakan. Nem pedig Magarakan!)”

(Magyarok a Kaukázusban Hungarians in the Caucasus)

Igen, valóban nem G-vel írták a „Magyarvölgyet” az örmények, de nem is GY-vel, és nem is Gy hanggal mondták.

Mindamellett, tudnunk kell az örmény abc-ről, hogy mind a mai napig létezik egy úgynevezett keleti és egy nyugati - és egyéb más - értelmezése is.

Például a „գ” betűt a keleti g-ként, míg a nyugati k-ként veszi figyelembe, a „կ” –nál pedig ez éppen fordítva van. De nem egyértelmű a „Magyarvölgy” kérdéses „ճ” jele sem, hiszen a keletiben „ʧ” (cs), a nyugatiban viszont „ʤ” (dzs) –t takar.

Úgyhogy nem árt tovább keresgélni a kimondottan „magyar” kiejtés után.

 

Elő szeretettel szokás még hivatkozni az úgynevezett Dzsajháni (arabul író buharai tudós és államférfi) hagyományra (pontosabban, „Az Utak és Országok Könyvének” „Az északi népekről” szóló fejezetére).  De ide sorolandó az Al-Balhi-hagyományt közvetítő Isztahri és Ibn Haukál is. Mely forrásokban a magyarokat főként madzsgar, madzsgir néven nevezik. Mindemellett többször szerepel bennük (van, amikor együtt) a szakembereket kissé zavarba hozó baszdzsirt-ként (baskír!) történő megnevezésünk is.

Az igazsághoz tartozik, hogy Dzsajháni Ubajdallah ibn Khurdádzbih hasonló című művét dolgozta át, és ráadásul Dzsajháni eredeti műve is elveszett. De a másolatok hiteléül szolgálhatnak a szintén sokat emlegetett Ibn Ruszta írásai, mivel a kor viszonyait rögzítő írók közül ő merített legtöbbet Dzsajhánitól. (Egyébiránt Ibn Ruszta madzsagárokról írt)

 

A sok „dzs-s” „magyar” név után nézzük, miként nyilatkozik Ptolemaiosz (görögül író, Egyiptomban élő polihisztor) a magyarokról.

Geográfiájában fordul elő a Materoi név, ami méltán azonosítható a Szármáciában élő magyarokkal, míg a Souardenoi a szavárdokkal.  – mondják a történészeink.

Mit lehetne ehhez hozzáfűzni? Tulajdonképpen semmit, hacsaknem annyit, nehéz lenne „magyar-ként” kiejteni.

Nem úgy a hazai kútfők esetében, hiszen Anonimus Hetumoger-ét, vagy Kézai Mogoriá-ját simám GY-vel olvastatják a latin abc GY nélküliségére és a későbbi „magyar” kiejtésre hivatkozva.

Még inkább nem bizonyított…, sőt meglehetősen visszatetsző a G-s változat létjogosultságát igazoló Magornak ugyanezen az alapon történő elutasítása.

 

Mert ugye, ezt éppen „elfelejtették átírni”, vagy „lehet, hogy csak Kézai találta ki az egész Hunor-Magor mesét…”

Elszomorító ez a fajta – ami zavarja köreinket, azt eltüntetjük, az nincs - „tudományos” hozzáállás.

Mit nekünk egy ősapa, mit nekünk egy eredetmonda, mit nekünk egy Csodaszarvas…, a lényeg, hogy nekünk legyen igazunk.

 

Bezzeg a volt Szovjetunió területén rekedt maradékaink…, tőlük megtudhatjuk a frankót.

És szó szerint meg is mondják, ui. „a Kazahsztában élő madjarok hangfelvételekkel bizonyítottan ugyanúgy ejtik a „magyar” szót, ahogyan mi”.

Nem szeretnék cinikus lenni…, de miután a messzi Hungáriából érkező európai „magyarok” – történetesen egy-két pohár erjesztett ital ledöntése után – tisztázzák, „ti és mi egy népből származunk”…, hát ember legyen az a madiar, vagy madjar, aki nem szeretne „magyar” lenni.

Egyébiránt, állítólag Bíró András genetikai vizsgálatai bizonyították a kazahsztáni és kárpát-medencei magyarok vérrokonságát.

 

Maga Bíró András a következőket nyilatkozta róla: „Kiderült, hogy apai ágakon egy jól kimutatható genetikai kapcsolat fűzi össze a kárpát-medencei magyarok egy jelentős részét a Kazahsztánban élő madjarokkal.” (Élet és Tudomány 2013. október 11-i, 41. száma)

Mivel a genetikai vizsgálatok – még a legújabb, s jóval nagyobb mintavétel alapján végzettek is -, meglehetősen vitatott kategóriába tartoznak, ne firtassuk az eljárás bizonyító erejét, fogadjuk el, hogy a madjarok a rokonaink.

 

Ellenben soroljuk fel, kutatóink milyen ázsiai nevekkel hozták még kapcsolatba a „magyar” szavunkat.

Azerbajdzsán: Мадьяр, Tatárföld, Baskíria: мадияр, miser, misar Kazahsztán: régen madiar, újabban madijar, Nogaj Kánság: mazsar

Általánosságban elmondható, hogy a „magyar” kiejtés mellett kardoskodók legfőbb érve a cirill betűs felíratok „дь” jele, vagyis a D és egy lágyítójel együttes alkalmazása, ill. annak kiejtése.

Amely jelet minden náció „dzs”-ként, ám a magyar szakemberek egy része következetesen „gy”-ként vesz figyelembe.

 

Mivel meglehetősen döntetlennek tűnik a vita kimenetele, áruljuk el, hogy „ь” lágyítójel régen (teljesen az 1400-as évekig) hanghordozóként szerepelt, ami egy rövid i-ként hangzott…, pontosan úgy, amint a régi kazahsztáni „madiar”.

Azaz, újra „kísért” az I betű…, melyre ellenérvként a rövid „i” feltételezett „lágyító szerepét” szokás felhozni.

Ámde, mivel magyarázható akkor a madiar, madijar „határozott” „и”, azaz I betűje?

Egy szó mint száz, a nemzetközileg elfogadott fonetikai abc ellenére, kizárt dolog, hogy az örmény „ճ”,  az arab „ج, a cirill „дь” egyként és ugyanúgy „szóljon”…, pláne nem, hogy ez a hang, a bizonyos tekintetben speciális magyar GY legyen.

 

Nagyjából így néz ki ez a „tényeken alapuló valóság”, amibe ugye nem férhet bele a „magiar”-ból lett „madzsar”, magyar” elmélete…, mert az már „rettenetesen tudománytalan”. 

Igaz, ez a formula volt Kazahsztánban a régebbi változat, igaz, ezt használták a spanyol nyelvben, s nem utolsó sorban ezt a formulát alkalmazta jóval később a magyar Melius Juhász Péter is.

De hát, ha tudománytalan, akkor tudománytalan…, nincs mit tenni.

 

Valójában egyfajta "deja vu" érzetem van..., mintha, nem is olyan régen hasonlóképpen reagáltak volna az úgynevezett finnugoristák a hun-szkíta származást hívők, hirdetők ellenében. "Tudománytalan, érzelmi érvelések...." "Nevetséges, ha-ha-ha..." "Mucsai, bőgatyás bunkók..." "Semmit sem értenek a nyelvtani szabályokból, az egyezőségekről...." stb., stb..., és ugye lassan-lassan mégiscsak bebizonyosodik, hogy igazuk volt ezeknek a hun-szkíta életérzést őrzőknek. Igazuk volt, mert a valóság nem írható le csupán "képletekben".... A valóság nem egy a gyökereivel tápanyagot felszívó, fotoszintézises növényi vegetáció, hanem egy szép virág..., a virágnak világa, a világnak virága.

 

Meg kell még említenünk egy a Benkő István, „A magyar név eredete” című munkájában található  meglehetősen érdekes elméletet. Amely elgondolás szerint az eredeti hazájukat elhagyó médek, a szkítákhoz, szarmatákhoz, szauromatákhoz hasonlatosan a hun birodalom részévé váltak.

Így feltehetőleg részt vehettek a magyar nép és nyelv kialakulásának folyamatában.

 

Nosza, tekintsük át - az egyébként meglehetősen logikusan alátámasztott - méd-magyar kapcsolatokról, rokonságról szóló írás népnévre vonatkozó részét.

A médek önelnevezése “mada”, héber nyelven maday (ידמ= Mâday), asszír nyelven “madai” (jelentése sumer nyelven: föld, középső ország), továbbá a másik önelnevezésük “arii” volt. A kétféle elnevezés az Ókori lexikon szerint a vezető réteg és a köznép közötti etnikai különbséget fejezte ki. A “mada” szó a nyelvészek szerint “magya”-nak hangzott, mely kiegészítve a médek másik nevével “magya-ar” nak, azaz  “magyar”-nak hangzik. Az Európában különböző nyelvekben található méd, Média szavak a görögök (Μηδος= Me'dos) és rómaiak által használt külső elnevezésből erednek (görög jelentésük szemantikailag összefügg a médek önelnevezésével: középső).”

 

Sajnos, ha már a „szakma” nem reagált erre a felvetésre, megint csak kénytelen vagyok kétkedéseimnek hangot adni.

Mutasson már valaki egy nyelvészt, aki a héber, asszír, vagy ugariti D-t GY-nek ejti, netalán a „madai”-t  magy-nak…, a „mada(i)-arii”-t pedig magyarnak.

 

Mivel a médek nyelvéről egyelőre annyit tudunk, hogy egy bizonyos „közép” jelentéssel határozták meg magukat, arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám, a médek igazából valami közepének, másképpen mondva MAGJÁNAK gondolták magukat. 

Sőt, amennyiben hinni lehet (sokak szerint nem) a mostanában publikált iszfaháni kódex* hun szószedetének, érdekes párhuzamra lelhetnénk a „mad-ü” = nagy jelentésű hun szó és a méd „mad-a”, valamint a mag, magvas, magos, tehát nagy, hatalmas magyar kifejezések között.

*maga a "madü" szó létezhetett a kódex lététől, vagy nem lététől függetlenül

 

De hagyjuk abba a „viccelődést”, mielőtt még újra leszedik rólam a keresztvizet…

Nem tudom, feltűnik-e valakinek, hogy több száz, esetleg több ezer éves nyelvtani értelmezéseken folyik a vita, miközben komolyan azt hisszük, hogy valakinek igaza lehet…, valaki megmondja a frankót,  megmondja, hogy Kr.e. 5 ezerben így és így nevezték a magyarokat (rosszabb esetben sehogyan sem…). 

Márpedig a magyar őstörténet nem az arab, vagy görög nyelvel, nem Ibn Rusztával és nem is Dzsajhánival kezdődik.

 

 

Sokkal inkább hiteles a székely-magyar rovásírás, annak vizsgálata, mint a többnyire ellenséges, idegen krónikások tudósításai.

Példának okáért a rovásjelek között létezik egy „US”, „ŐS” kiejtéssel definiált ún. bogárjelünk. Amely jelet, az énlakai ligatúra bizonyságaként valamikor isten szavunk első összetevőjeként (is) használtuk.

És akkor mi van, megvan az „ős-tenetek”…, mondhatnák egyesek.

Igen, bizonyára van ilyen értelmezése is…, és van egy formai jelentése is, ami nem más, mint egy MAG. – ami ugye a „mi” felfogásunkban nem zárja ki az ŐS, ősmag tartalmat, üzenetet sem.

Mielőtt számon kérnék tőlem a tényeket, adatokat, bizonyítékokat, elárulom, nincsenek (ahogyan sok-sok elfogadott elméletre sem) egzakt bizonyítékok.

Azonban annyit mondhatok, hogy a motívumot faragó, festő egyszerű emberek, kissé szégyenkezve „Isten valamicsodájának” nevezték a szóban forgó jelet.

 

Végezetül kedves barátaim, újra csak annyit mondhatok, továbbra is bátran hangoztassátok: MAGOK VAGYUNK, és ami lényegesebb, próbáljunk is meg valóban azzá válni.

 

Baráti üdvözlettel: Torkán