Miért kell nekünk a pokol, s miért nem az Isten?

A kemény vallásos neveltetést kapott Dante Alighieri a következőképpen látta, látatta Istent az 1300-as években íródott Isteni színjátékában.
Babits Mihály fordítása)

„Olyan fény van ott, hogy a földi szemnek
láthatóvá lesz Alkotója benne,
mely e látáson kívül nem pihenhet.

Alakja olyan, mintha körbe menne,
mely akkorára gömbölyűl előtted,
hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.

Csupa sugár Ő, és visszaverődnek
mind amaz Első Mozgó sima gömbjén,
amely innen kap életet s erőket.

S mint domb, ha lábát az árvíz elöntvén,
tükrözik abban, zöldje üde lombját
s virágai dús visszfényét köszöntvén:

úgy láttam e fényár közt lengi dombját
ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,
mely földtől elvált, és meglelte Honját.

És ha alját ily fények öntözék meg,
Gondolhatod, mily tágra nyílt a Rózsa,
S mily messzeségét borítja az égnek.”

 

 „És látám izzó ércként ragyogni”, „derekától lefelé és fölfelé fényesség vala körülötte”, „a szivárványhoz hasonlatos fényesség vala köröskörül”. „Ilyen vala az úr dicsőségének formája…” – mondá valamikor Kr. e. 600 környékén Ezékiel próféta.

 

Kérdés, hogy ezek után miért volt mégis szükségünk az egyház által sugallt atyaistenképre…

Nem nekünk, másoknak kellett a büntető-jutalmazó, kedvenc népet (fiút) választó, más népeket „kezükre adó” (értsd, kiirtató) Atyaisten.

Ugyanis, a fénylényekkel fürdőző, virágokat, világokat hajtó és befogadó Magisten nem lett volna alkalmas az örök kárhozat, a pokol létrehozására, az emberiség megvezetésére.