"Két dolog gátolhatja a teljes emberré válásunkat. Amikor maradéktalanul azonosulunk a kizárólagosságra törekvő ideákkal, eszmékkel, illetve akkor, ha  felületes élmények, impulzusok változtatják, alakítják a világhoz való viszonyunkat. Mind a két állapot meglehetősen káros, hiszen, úgy a „sziklatömb”, mint a széllel bélelt „flash-lob” létforma méltatlan egy értelemmel megáldott lényhez. „Vagy a ki vagy”, egy sajátos téridőbe hullott Ige, miáltal  nem szükséges vakon hinned, vagy végletekig tagadnod ahhoz, hogy a Mindenséggel harmóniában gondolkozz, szólj és cselekedj."

A magyarság eredetét, kialakulásának körülményeiet kutatva, meglepő összefüggésekkel találkozhatunk. Ezek egyike az úgynevezett „méd-kapcsolat”.

Benkő István „A magyar név eredete” című munkájában található egy  meglehetősen érdekes fejtegetés. Az elgondolása szerint az eredeti hazájukat elhagyó, a pártusokkal* rokonságban lévő médek, a szkítákhoz, szarmatákhoz, szauromatákhoz hasonlatosan a hun birodalom részévé váltak. Így feltehetőleg részt vettek a magyar nép és nyelv kialakulásának folyamatában.

Mivel van némi alapja a szóban forgó elgondolásnak, nem tűnhetnek holmi légbőlkapott dolgoknak a Gesta Hungarorumban található állítások sem.

Miszerint, Hunor és Magor éppen a Perzsia határvidékén lévő Meotisz mocsarai között vadásztak..., valamint, hogy „Ethele király … A viselet módjában és alakjában mind maga, mind nemzete a médok módját tartja vala.”

Csakhogy, nem csupán a magyaroknál dívott ez a fajta „hagyomány”, ugyanis Herodotosz szerinnt a perzsák is „...átvették a médek viseletét, mivel a magukénál jobbnak tartották”.

Magyarán, valamilyen oknál fogva, szerettek volna médek lenni, médeknek látszani.

Érdekes népek lehetek ezek a szabad törzsek laza szövetségében élő médek. A látszólagos szervezetlenségük ellenére  meghatározó szerepet töltenek be a korabeli Mezopotámia történelmében. I. e. 525-ben térdre kényszerítik a legyőzhetetlennek tartott Egyiptomot, és létrehozzák az antik világ legnagyobb államalakulatát, az Óperzsának nevezett birodalmat.**

Így nem meglepő, hogy a perzsa társadalom elitjéhez tartozó médek – kisebb létszámuk ellenére – nagy hatással bírtak a későbbi iráni kultúra és vallás kialakulására.

Példának okáért, a Hérodotosz által a médek hatodik törzsének tartott mágusok adták az iráni ősvallás papságát.

* Csupán érdekességként: A pártus lovasság a „magyar” hadicsellel (menekülést színlelve, hátranyilazással) verte tönkre a támadó római légiókat.

 

Az általuk lerakott alapokon építette fel a zoroasztrizmust Zarathustra, aki a tetemes mennyiségű tanítása ellenére inkább hitújítóként, mint vallásalapítóként vehető figyelembe.

Lássuk, mik voltak a lényegesebb reformjai:

-         

Betiltja az állatok, kiváltképpen a fehér ló feláldozását.

-         

A négy őselem (tűz/nap, víz, föld, lég/ég) helyett egyedül a tűz tiszteletét engedélyezi.

-         

Az úgynevezett haoma szertartás szent italát* víz és tej keverékével váltja ki.

-         

A szabad ég alatti szertartások helyszínét felváltják a „szent tűz” védelmére épített kőtemplomok.

-         

Beszünteti a mágusok varázslási, jóslási tevékenységét.

A bevezetett újítások következményeként az Egy-Teremtőisten ugyan elveszítette az „anyagi” tulajdonságait (víz, föld, lég), de megőrizte a leginkább „égi”, a napban, a tűzben megnyilvánuló fénytermészetét.

A vallási szövegekben Ahura Mazdát, a „Bölcs Úrat” általában természeti képek formájában szerepeltetik. Csillagokkal ékesített köntöst visel, mennybéli trónusa égi fényben ragyog. A leginkább jellemző ismérvét pedig a felkelő, vagy delelő nappal szemlélteték.

Mi tagadás, nem titkolt szándékunk a méd- és a magyar ősvallás közötti párhuzamok, kapcsolatok keresése. Nos, a rendelkezésünkre álló információk alapján nincs szükségünk semminemű erőltetett teóriák kitalálására.

És nem is csupán I. Xerxész szavaira gondolunk, mi szerint, a haoma ivók a „hegyes süvegű szakák” (szkíták) voltak. Sokkal inkább a fehér ló áldozatra, a négy őselem tiszteletére, az Isten szabad ege alatt végrehajtott szertartásokra, a varázslás, a jóslás meglétére, de főként a mindenható Istent nappal, vagy a mindenséggel való azonosításra, melyek mind-mind beleilleszthetőek a magyarok ősvallásáról vallott nézeteinkbe.

Nemkülönben mindezek tiltása is meglehetősen ismerősen csenghet a vájt magyar fülek számára.

Igaz, a fehér ló áldozat meglehetősen sajátságos szokás, de az összes többi minden további nélkül alkalmazható lenne a többi pusztai, íjfeszítő nép esetében – fűzhetnék hozzá az örök szkeptikusaink.

Ám, ha van közünk egymáshoz, kell lennie más egyezőségnek is. Mondjuk, vajon van-e a médeknek/perzsáknak a magyar Turulhoz hasonló madaruk?

Természetesen van.

(Nem véletlenül hoztam szóba!)

A Shahbaz madár (sólyom), a Turullal egyezően Isten követeként vezette az irániakat az új hazájukba. 

*  Haoma, erősen bódító hatású növény. Nedvének egy részét az oltár tüzébe fröccsentették, más részét tejjel hígítva megitták. Egyfajta életelixírnek tartották.

 

A Shahbaz és a rakamazi Turul:

          

A szimbólumok közötti eltérések, az eltelt idő távlatából nézve csupán látszólagosak, hiszen a Shahbaz fejénél nap, karmaiban a földre „hozott” „fénymagok” láthatóak, míg a Turul csőrében „pihe” (isteni lélek), karmaiban földi, „közvetítő” madarak vannak.

A korai madár jeképek értelmezését segíti a Shahbaz egyiptomi Isteni Sólyommal (Hórusz) való hasonlósága, ugyanis Hórusz lábainál is - Ankh-al megjelenített* - „fénymagok” vannak.

Az egyiptomi Isteni Sólyom és a Shahbaz:

  

Nem célszerű taglalnunk a különböző adaptálási elméleteket, hiszen van nekünk egy „Emese álma” nevezetű mondánk, amelyben a Turul egyértelműen az eredeti jelentést támogató „maghozó” madárként szerepel.

A teljesség kedvéért meg kell említenünk még a modern Irán szimbólumává lett, „madár ihlette” Faravahart is, ami pedig, első látásra a sumér Anunakikkal (isteni segítők, angyalok)** hozható kapcsolatba.

* Az Ankh-ot „közmegegyezéssel” az „élet kulcsaként” szokás azonosítani, ám az egyiptomi emlékekben a naphoz, napfényhez való rendelése következtében bátran nevezhetjük fénymagnak, vagy életmagnak.

 

 

Faravahar:

A Faravahart tartották már Ahura Mazdának, a jó és tiszta gondolatok, szavak, tettek, de az „igaz” emberré válás jelképének is.

Az mindenesetre tény, hogy az irányt mutató, vezető Shahbazzal van szoros kapcsolatban, és mint ilyen, inkább a sztranszcendens isteni fogalmak megszemélyesítésének szülötte.

Mindezek mellett a médektől eredeztethető iráni ősvallás néhány alaptétele kizárja az egyiptomi, vagy sumer kapcsolat lehetőségét.

A fény a jóság, a tisztaság Ahura Mazdája a monoteizmus tagadhatatlan képviselője, aki mellett a teremtés kezdetétől jelen van a sötét és gonosz Ahriman (Angra Mainyu – a gonosz szellemiség) is.

A két őserő harcát négy, egyenként háromezer éves ciklusokban szemléltetik.

Az első korszakban Ahura Mazdá létrehozza a „láthtatlan szellemi világot”. (tömeg és forma nélküli égi létsík ^*)

A második korszakban Ahura Mazdá megteremti az elkülönült szellemi lényeket, az eget, a vizet, a földet, a növényeket, az állatokat, valamint a holdként ragyogó ősbikát és a napként tündöklő Gajómart, avagy az első embert. (némi tömeggel és képlékeny formákkal bíró, köztes létsík*)

A paradicsomi állapotok ellenére a teremtmények úgy „döntenek”, folytatják a megkezdett utat, és leszületnek az Ahriman léte folytán kettős természetűvé lett anyagi világba. Ezzel kezdetét is veszi a harmadik korszak (elkülönült formák és sűrű tömegű, „földi” létsík*), ahol Ahriman démonjai a női tisztátalanságot megjelenítő Dzsehi vezetésével megtámadják az ökröt, a szent embert és az összes alászállt létezőt. Létrehozzák minden jó és tiszta dolog ellentetjét, a szenvedést, a vágyat, a mohóságot, a szükséget, a járványokat, az éhséget, a betegséget, a gonoszságot és a boldogtalanságot.

Végül megölik az embert és az ökröt is. Az ökörből lettek az új állatfajok, míg Gajómar földbe hulló magvából az első „evilági” emberpár.

Ahura Mazdá óvása ellenére az első emberek (emberpár?) egyik kiemelkedő alakja, Yima elhitte Ahriman hazug szavait, minekután véget ért a korábbi gondtalan élet.

* A zárójelben foglaltak saját megjegyzések vannak, nem szerepelnek a zoroasztrizmus tantételeiben.

 

 

Ekkor születik meg Zarathustra (perzs. Zaratosht), és vele kezdődnek el azok a korszakok, melyeknek minden ezredik évében születik egy próféta, egy megváltó.

Sorrendben, Usédart, Usédarmah és Szaosjant, akik mindannyian – többnyire Zarathustra tóba hulló magva által – egy 15 éves szűz méhében fogannak meg.

A megváltók által fémjelzett ezer éves ciklusok a gonosz fokozatos visszaszorításában telnek, míg Szaosjant közreműködésével bekövetkezik a jó (Ahura Mazdá) visszavonhatatlan győzelme.

A győzelem a gonosz által megosztott anyagi világ végével, avagy az utolsó ítélettel válik teljessé. Szaosjant feltámasztja a holtakat, és minden embernek el kell számolnia a tetteivel.

A jók a mennyországba (Vahishta-ahu), a rosszak pedig a pokolba (Achiskta-ahu) jutnak.

Ám a pokolbeli lét nem jelent örök kárhozatot, ugyanis a két „világ” között továbbra is fenmarad a Csinvat nevű híd, amely lehetőéget biztosít a halhatatlan lelkek mennyei egyesülésére.

Külön érdekesség a történetben, hogy a megváltáshoz vezető negyedik korszakban, a természet megújulásánál az emberek vegetáriánusok lesznek, majd a végén, a halhatatlan lélekké válásuk után többé nem vesznek ételt magukhoz.

Persze, a lélekké válás után érthető ez a fajta „önmegtartóztatás”, de Idézzük csak fel, mi volt az oka a Paradicsomból való kiűzetésünknek a Biblia szerint?

Igen, az isteni parancs megszegése mellett, maga az étkezés, vagyis egy másik, isteni és testi jellemzőkkel bíró létező, az „alma” elfogyasztásának ténye. Más kérdés, hogy általa – az ízének érzetével, a magjának befogadásával - , mintegy „mellékhatásként” isteni tudás, is-meretek szerzésére is képessé váltunk.

„Lám az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat.” – olvasható a Bibliában.

De hol is tapasztalhatná meg egy teremtmény a „jót és a rosszat”, ha nem a kettős természetű, duális anyagi világban?

Ugyan hagyjuk már ezt az örökös hasonlítgatásokat, nehogy már összemossuk Zarathustra vallását a Bibliával, amikor a mazdaizmusban szó sincs eredendő bűnről – mondhatnánk jogosan.

Igen valóban nincs szó „eredendő bűnről” (ui. nem vették bűnnek), de Yima – Évához hasonlóan - elhitte Ahriman hazug szavait, vallották a leszületést, a jó és rossz harcát, hittek a megváltóban, a szeplőtelen fogantatásban, a végítéletben, a feltámadásban, a pokolban, a mennyországban, a végső üdvösségben, és nem utolsó sorban, minden más vallást megelőzően hirdették a világot teremtő Egy-Élő-Isten dicsőségét.

Továbbá, Zarathustra sem lehetett próféta a „saját hazájában”, törzsében. Neki is voltak tanítványaia, és tartott „utolsó vacsorát” is. Ráadásként, a bibliai „háromkirályok”, „bölcsek” – akik tudták, kiszámolták a megváltó születésének idejét és helyét - valójában „magoik”, vagyis méd mágusok voltak.

Nos, ezen hittételek olyannyira sajátságosak, hogy az egymástól független létrejöttük egyszerűen kizárható. A kérdés csupán az, mikor és milyen módon kapcsolódhatott a méd/perzsa műveltség a zsidósággal?

Bizonyára az ókorban sem voltak olyannyira hermetikusan zártak a különböző kultúrák, mint ahogyan azt mai fejjel gondoljuk.

(Jó példája ennek, amikor Kurus perzsa uralkodó, i.e. 538-ban felszabadítja a babiloni száműzetésbe kényszerült zsidóságot.)

De az említett egyezőségektől méginkább figyelemre méltóak a méd vallás egyéb sarokkövei. Például, nem tartotta eleve „romlottnak” az anyagot, avagy egyenlő rangúként kezelte a férfi és női princípiumot. Nagy hangsúlyt helyezett az ember szabad akaratára, a Teremtő jóságával összhangba lévő, tiszta gondolat, szó és tett fontosságára. Egységesen elítélte úgy az élvhajhász, mint az aszketikus életmódot. A négy őselem (tűz, víz, lég, föld) tisztelete, óvása által pedig a természetvédelem ókori előhírnöke volt.

Ezek után akaratlanul is felmerül a kérdés; Hogyan lehetséges az, hogy az emberiségnek ennyi ajándékot adó méd nép, és az egyistenhitet hirdető vallásuk csupán néhány fennmaradt szó és a „tűzimádók” degradáló bélyege által épült be a 21. század köztudatába?

Több ezer év távlatából, nehéz egyértelmű válszt adni.*

Jóllehet, úgy a perzsa, mint az egyiptomi, vagy éppen a sumer történelem és kultúra hihetetlen precízségű dokumentációval rendelkezett. Csakhogy, jöttek a többistenhitű megalomániás despoták, majd követték őket a kizárólagosságra törekvő vallások** képviselői, és a számukra értékes iratok lefordítása***, „elferdítése” után a „maradékot” gondosan eltüntették.

Így járt az alexandriai, 400 ezer tekercsel bíró nagykönyvtár, és erre a sorsra jutott a perzsák perszepoliszi, központi könyvtára is.

Persze, a „múltat végképp eltörölni” jelszava, eszméje közel sem újkori találmány. Már az ókori Egyiptomban is kivéstek fáraó-, vagy istenneveket a sztélékből, mivel úgy vélték, ezzel végérvényesen megváltoztaják a múltat.

Csakhogy, amint az egyénnél, úgy az emberiségnél, a világnál, az univerzumnál is működik valamiféle tudatalatti. Ahol minden egyes apró történésnek jelentőssége van, minden gondolat, szó és tett nyomot hagy a közös mintázatban, ha úgy tetszik a nagy univerzális „márixban”.

Egyszer pedig minden pecsét feltöretik, minden függöny meghasad..., legalábbis, ebben bízakodhatunk.

* A korszak megítélésére jellemző, hogy elismert kutatók merőben eltérően nyilatkoznak Zarathustra szerepéről, míg vannak, szintúgy tiszteletre méltó szakemberek, akik egyszerűen „kitalált” személynek gondolják.