Van egy rossz hírem; Nem vagyunk magok...

A karcagi kun karika és a hun főpapi jelvény után nézzük akadnak-e még egyéb tárgyi bizonyítékai, emlékei a valamikori magvallásnak?

Nem kell hosszasan kutakodnunk, hiszen létezik egy „mártélyi szíjvégként” nyilvántartott kései avar, vagy korai magyar ötvösmunka, melyen egy rejtélyes, nem kevés szimbolikával megtűzdelt jelenet lett megörökítve.

A szíjvég kisebbik darabján egy görnyedt, mondhatnánk, állati-, mászó-, gyűjtögető testtartásban lévő alak található.

A nagyobbik rész közepén pedig egy ülő, már-már valamiféle „civilizáltságot” sejtető ember lett megmintázva. (Lásd, a térd mellett elhelyezkedő kőtáblaszerű formát)

Az emberünk felett szárnyas mitikus lények csoportja, míg alatta, nyilvánvalóan szülést, születést, netalán megtermékenyítést szimbolizáló testrészek ábrázolása fedezhető fel.

                  

Csakhogy, az említett stilizált formák mellett ott van egy szarvas fej is.

Így a felső részben lévő madár motívumok, kiegészülvén a szarvassal, akár a két eredetmondánk (Turul és Csodaszarvas) egy tőről való származására is engedhetnek következtetni…

Összességében szemlélvén a leletet, az apró göbökkel körbevont, emberi és állati testrészekkel összefonódó indák látványa a természet egységét, „bujaságát” sugallja, míg az ember, madár és szarvas ábrázolások a teremtésre emlékeztetnek.

 „Teremtés, természet, egység, harmónia, emberré válás…”

Vajon mi lehet ennek az üzenete?

Az állat és növényvilág tökéletes összhangját, a természet öröknek hitt harmóniáját nem nagyon lehet máshová helyezni, mint az Édenbe, a kereszténység Paradicsomába.

Arra a helyre, ahol állítólag valamiféle égbekiáltó, szemérmetlen bűn elkövetésének (a tudás gyümölcsének elfogyasztása) következtében kitaszíttattunk…, avagy értelemmel bíró egyedi lénnyé, emberré, szem-éllyé váltunk.

Azt, hogy bűn, vagy egyáltalán negatív dolog volt-e a tudás gyümölcsének elfogyasztása, mindenki döntse el a maga hite szerint.

A kérdés inkább az, vajon mi lehetett abban a gyümölcsben?

„Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói.” – mondja a Biblia.

Vajon mitől nyilatkozhattak meg az ő szemeik…, szemeink?

Lehetséges, hogy szemet (magot) tartalmazott az a bizonyos alma?

Esetleg arról szólna ez a némileg elferdített tanítás, hogy elorroztuk, netalán természetszerűleg megkaptuk az isteni magot, szemet, miáltal képessé váltunk a múlt tapasztalataiból kiindulván befolyásolni, „teremteni” a jövőt?

De ne gyártsunk elméleteket, inkább vizsgáljuk meg tüzetesebben a szíjveretünket.

Íme, így néznek ki az állatfejek közelebbről:

    

És ilyenformán lett megmunkálva az emberi fej:

Mi a leginkább szembeötlő különbség köztük?

Az, hogy az állatok kihangsúlyozott szemével ellentétben az emberünknek nincs szeme.

Hová tűnt a szem? – kérdezhetjük jogosan

Amint fürkésző tekintetünkkel lejjebb haladunk érdekes dolgot tapasztalunk.

Az emberünk nyitott tenyerében egy magnak, vagy szemnek látszó valami található.

A kérdés most már csak az, mit keres a kezében a szem?

Nos, a válasz egyértelmű, a kiválasztott lény éppen most kapott (új) szemet, amellyel immár képes az Íz-ből meríteni, is-mer-eteket* szerezni, megkülönböztetni a jót a rossztól.

*Az is-meret szavunk az Is, Íz „magsugárzásból” való „merítés” emlékét őrzi.

De, hogy ne legyenek kétségeink, a másik kezével jelzi, honnan, kitől kapta a képességeket, ugyanis félreérthetetlenül a „griffek”, a maghozó madarak, az „égi szüleink” irányába mutat.

Hiszen, hová mutathatna máshová a Föld, a Csodaszarvas* szülötte, ha nem a szarvast „üldöző”, megtermékenyítő Égi Madarak (Sas, Hold, Nap, „Hunor és Magor”) felé.

*A szarvas, de legfőképpen a mi Csodaszarvasunk alapjába véve földszimbólum, amelyet az üldöző „ragadozók”, napszimbólumok termékenyítenek meg. Ennek az ősi násznak eredményeként sarjad az Életfát, Világfát, a létező anyagi világot megjelenítő szarvkorona.

 

(Lásd, „Ezer ága-bogán ezer égő gyertya”)

Adósak vagyunk még a magyar nyelvben lévő szem-mag megfeleltetés magyarázatával.

Több jel mutat arra, hogy a magyarok tudtak egy a Tejút közepén (egyébiránt, a „Világok Szíve”) székelő „lyukról”, Isten szeméről, amit nyugodtan hívhatunk szemeket termő, teremtő Isteni Magként.

Ahogyan a „való világban” magot vetünk, de szemeket aratunk, azonképpen sugározza szét magjait, szemeit ez a különleges központi forrás.

De nem fárasztanék tovább senkit az ilyen-olyan spirituális „zagyvaságokkal”.., a lényeg az, hogy a szem akkor válik maggá, ha „jó földbe” hull.

Tulajdonképpen ezen emlékek következményei a szem-mag megfeleltetések, és részbeni azonosságuk.

Egyszóval, tekintsük át a magyar szem szó jelentéseit.

A szem szavunk, egyrészt a világ fényeinek befogadására alkalmas szervet, másrészt aprócska, elkülönülő dolgok egyikét, „egy-szem-et”, „szemecskét” jelent.

Szemnek nevezzük még a különböző termések, gyümölcsök magvait, a növények rügyét, sőt az emberi szaporodást biztosító nemi sejteket, magokat is (lásd, szem-oltás, szem-érem).

Mi mag-unk pedig szem-élyek vagyunk, akiknél a szem a lélek tükre.

A legnagyobb kincsünk pedig a szemünk fénye, amely kisugárzásával ig-ízünk, magyarán a Lélek erejével hatunk a környezetünkre, az anyagi világra.

Szó, ami szó a szem elnevezést közel sem kimondottan a látószervünkre értjük, pláne nem csak arra értettük valamikor, hanem, amint a látásunkat biztosító „szem” a világ fényeinek befogadását, azon módon a belső mag-unkban lévő „szem”, a magunk a már említett központi magsugárzás érzékelését szolgálja.

A belső szemünk, vagy magunk archaikus fogalmát őrzi az úgynevezett „harmadik szem” kifejezés is.

De nem kell mindenáron távoli vizekre evezni az isteni szemünk nyomait kutatva, hiszen a népnyelv a mai napig „vakszemként” emlegeti a halántékunknál elhelyezkedő „íz gödröcskéket”.

Végezetül van egy jó hírem, valóban nem vagyunk magok…, de azzá válhatunk.