Torkán versek: A folyónál

(szeretettel Attilának)

 

hallom a parton miként csacsog a felszín,
hogyan kondul rá a mély valahol messze
a köztudatba mártott sekély szavak
libbennek tova mint eldobott dinnyehéj

ezer rebbenésbe tört mozdulat matat

a fejemben szerteszét járják habtáncukat  

mossák az éppen most múló szennyesét

a pillanat szemeket oltó kése alatt

 

vagyok aki vagyok én vagyok ki ragyog

folyóba hullt villanyfény szüle költemény

harsogja szegény az előtte elbukók dalát

míg emberarcú harmonika jajdul odaát

 

mert sólyom lelkemen nem csupán járom

a cifra szűrbe font magyarságom érzem

tódul sejtjeimhez a vérem szüntelen

ahogy a fény terül szét a teremtményeken

 

viszik a csodát a folyóközi artériák

távolabb egyre tovább kerül az ok

közben a sok zavart nyelvű nép kavarog

nem értve emberül a forrásnak szavát

 

az egy meg egy nem kettő hanem egy

két fél mi egyre megy közötte három

a szentséges áramlásom elmereng

hogy nincs vég csak pont és felemelkedés

 

apámon anyámon átcsorduló gének

szemével nézek magunk nyomába lépek

látom hogy tükrözik a részek az egészet

elmondani félek mily egyszerű a képlet

 

lehajtom pogány fejem én istentelen

immár megvallhatom ősmagba zárt hitem

hiszen szép szkíta szívemet megfeszítem
az agyagpartokba süllyedt hidak felett