Még egy régebbi „József Attilás” vers
Torkán: Istenlesen…

Istenem, én úgy szeretlek,
Hogy már mindenütt kereslek.
Meg is látlak fűben, fában,
Vörös borban, szép leányban.

Láttalak az éppen-mostban,
Jövendőben és a múltban.
Ott voltál a napban, sárban,
De leginkább a ragyogásban.

Egyszer, mikor zsákot vittem,
Krumplik közé bújt az Isten.
Ám mikor már tudtam, Te vagy,
Könnyebb lett a súlyod alatt.

Este mikor lefeküdtem,
Újra megjelent az Isten.
Mert hiába rejted magad,
A szemem sarkában láttalak.

Két gyermek közt, ha játszanak,
A harmadik Te magad vagy.
Hogyha elgurul a labda,
Legyen, aki visszaadja.

Egyszerre vagy magom párja,
Földi bölcsőm abroncspántja.
Ha mi ketten összefogunk,
Csillagkazlat borogatunk.

De, ha magadhoz is vennél,
Tudom újfent bárkám lennél.
Melyben csepp a vizek árja,
S csak porszem a Himalája.

Mert te vagy a fénynek árja,
A magzatnak mozdulása,
Lányok csalfa pillantása
Rózsafának bimbózása.

Én az Istent úgy szeretem,
Hogy testemet földbe vetem.
És ha eljő az ideje,
Övé lesz az egytizede.

A felesleget megőrölöm,
Megdagasztom, meg is sütöm.
Hogyha éhes szájat látok,
Adhassak neki kalácsot.

Jut az égi madaraknak,
Kik a magas hegyen laknak.
Vigyenek a Holdnak, Napnak,
Dehogy tartom meg magamnak.

Istenem, én úgy szeretlek,
Dicsérgetlek völgynek, hegynek.
És ha szántóvető lennél,
Lovaidat én vezetném.

Ha kovács lenne mesterséged,
A tüzet fúkálnám tenéked.
Mikor éppen megéheznénk,
A pad végében früstökölnénk.

Te meg azért szeretsz engem,
Mert mi egymást értük tetten.
A csengő-bongó, kalapáló,
Eggyé váló szívjelekben.

Csakhogy mivel Istenem vagy,
Végtelenül nagy hatalmad.
Ám ha mégis beleunnál,
Megtalálsz a keresztútnál.