Mit mondanátok?

Magyarok!
Mi lenne, ha
Vésztől terhes egeinken újra megjelenne
A régen látott,
Hajdani tüzekbe mártott, kihunytnak vélt üstökös.
És jönne a vándor,
A kőrösi Petrovicsból lett Petőfi Sándor.
Hívtatok, hát itt vagyok.
Én dicső véreim, magot hordozó magyarok.
Mit mondanátok őneki,
Midőn kart terjesztve ki, várna egy kézfogásra?
Tört férfikönnyeket zokogva,
Leborulna szentséges istenfényetek előtt.
Szelíd tekintettel kérdené,
Hogy eme vérrel áztatott föld vajon most kié?
És tovább folytatná legott,
Kedves magyarok, lemostátok a gyalázatot?
Netán csak úgy úri mód,
Csodára várva gurultak tova a századok?
Mertek-e még merni,
Áradva kelni, amint a kelő nap ragyog?
Törtetek láncot?
Vagy talán a szolgák szaftos morzsáira vágytok?
Nem halljátok,
Látom, amint szemeiteket elfedi az álom.
Ím elmegyek, de itt hagyom rátok a szívemet,
Mi szabad, s egyben mindörökre magyar marad.