A Mag nyomában… (2)

 

„Öntsük végre tiszta pohárba…

Mielőtt rátérnénk a napvallások további vizsgálatára, olvassunk el egy bizonyos szempontból képzeletszülte, de alapjaiban nagyon is valós korábbi írást:

 

 Az Inka álma:

 

„Emeljük fel szívünket, legyünk igaz tükrei a fényes tekintetének. Keressük meg a kövekre esett vérét, a vizekbe hullott könnycseppjeit. Állítsunk örök emléket a Nagy Atya és az ősi-hon dicsőségére."

A felhívás után megbolydult az egész birodalom. Futárok százai repítették a hírt; „A Sapa Inka szentélyt kíván építeni a virradat istene, a nagy Viracocha Szemefényének!”
Az emberek áhítattal, és tisztelettel gyűjtögették az Aranyatya földre hullott sugarait. Nyoma sem volt semminemű kényszernek, vagy fáradtságos munkavégzésnek. Az egész megmozdulás inkább valamiféle megfoghatatlan mélységből eredő, ősi ütemre végzett rítusra, ünnepre emlékeztetett.

 

A parasztok rövid imákkal kérlelték az ősöket, hogy mutassák meg az utat a Földanya titkos forrásaihoz. Majd örömteli büszkeséggel tették a tizedesek, a századosok asztalára a napi serénykedésük fényes gyümölcseit.

Az est leszállta előtt pedig együtt mentek fel a hegyre, ahol a nyugovóra készülő Nap fényénél monoton hangon énekelve körbe-körbe táncolták a szent tüzet.

 

„Köszönjük néked Földanya! Köszönjük méhednek gyümölcsét!”
„Köszönjük néked nagy Intu, hogy ragyogásoddal újra áldottá tetted Nagyasszonyunkat!”

 

Vég nélkül ismételgették a hálaadó dalokat, mígnem a tengerbe szálló Égi Tűz utolsó lobbanása el nem fútta a földi párjának kapaszkodó, cingárka lángjait.

 

Mindeközben a fővárosban is nagy sürgés-forgás kerekedett.
A környék minden öntödéjének, ötvösmesterének kijutott a feladatokból.

 

Hamarosan maghozó füvek aranyló rengetegje borította a papok által kijelölt területet, melyből, mintegy varázsütésre emelkedtek ki a bokrok, a fák. Szorgos kezek illesztgették az ágakat, bogokat, csiszolgatták a temérdek levél erezetét. A lombok alatt pedig több száz virág nyújtogatta a hártyavékonnyá pallérozott szirmait.

 

„Hozzanak a fák gyümölcsöt, fakadjon forrás a kert közepén! Ne légyen semmiben szüksége a teremtményeknek.” – mondta parancsolóan a főépítész.

 

És lett gyümölcs, és lett forrás a kert közepén.

 

Később életnagyságú állatokat, pumákat, lámákat vittek a csillámló ligetekbe, s hirtelen színes lepkék, kolibrik hadai lepték el az ízterhes gyümölcsöket.

 

Végül elkészült a nagy mű, minden a helyére került a fordulónapra.

 

Amikor az Inka belépett a Boldogság Kertjébe, a Hold még egy utolsó, irigy pillantást vetett a földöntúli fényekben ragyogó pompázatoságra, még a csillagsereg is megfordult egy röpke pillanatra a Világok Köldöke fölött.

 

Ám, egyszer csak minden elült, a percenésekre néma csend terült.

 

A forrás mellett álló uralkodónak arcizma sem rezdült, időtlen kőszoborként adta át magát a várakozásnak.
Ám amint az éj függönyét felhasító, első fénysugár visszaköszönt a szemtükrében, megtörtént a csoda.

 

Nem tudni mi, de valami csendült a kertben, és valami rezdült mélyen a szívekben…

 

Az ébredő madársereg énekére körtáncra perdült az egész mező, a pumák ásítással leplezték fürkésző tekintetüket, a lámák látszólagos nyugalommal merültek el a táplálkozás gyönyörében.
Az eddig holtnak vélt ágak rügyfakadásba borultak, minden-minden élettel töltődött meg…
És réges-régi titkokról susogtak a fák levelei.

 

Az Inka érezte, valami mozdult, valami más, valami mély-ragyogás, valami belé költözött, valami furcsa történt vele… az Ég és Föld között.

 

Két karjával átölelte a Napot, a fákat, a Földet, és minden létezőt.
Ekkor gyöngykönnyek hulltak, gurultak szerteszét, ízükkel édesítve meg a Mindenség Szívét.

 

Idő híján nem tudni meddig tarthatott ez a fajta áldott állapot, annyi azonban bizonyos, hogy a szertartás fénypontján a király könnyedén meghajolva csak ennyit mondott:

 

„Köszönöm Néked Uram, hogy szemem a földi létből hirtelen felrian, s magunkból láthatom, Egyek vagyunk mindannyian.”

 

…………………….

 

A spanyolok Pizarro vezetésével óvatosan közelítették meg a titkos kert bejáratát, majd egetverő csatakiáltással, egy ellenállhatatlan rohammal sarkostól döntötték ki azt.

 

„Pusztuljanak az utálatosságok, törjétek össze a pogány bálványokat!” – biztatták bőszen egymást.

 

Nem tudni mitől, talán a zuhanó kerítések felverte nagy porfelhőtől, de az egész kert hirtelen megfakult, megszűnt ragyogni. A csodavilágra bágyadt fény borult…, az égi fény földi csillogásba múlt.

 

De még így is földbe gyökerezett a marcona hódítók lába az eléjük táruló látványtól. Percekig dermedten álltak, szemük és elméjük csak fokozatosan vált képessé a varázslat feldolgozására.

 

Elsőként Pizarro eszmélt;
„Jézusmária, mennyi arany…..” - mondotta átszellemült tekintettel.

 

………………………….
Miután Francisco Pizarro megszerezte az elképzelhetetlen mennyiségű inka kincset, az Úr 1572. esztendejében ítéletet hirdetett a vadember felett:

 

„Én Francisco Pizarro az egyedüli, élő Atyaisten nevében mondom; Atahualpa, az inkák királya bálványimádás bűntettében bűnösnek találtatott!”

 

„Büntetése bakó általi halál!”

 

És elvégeztetett….

 

 

 

Talán ezek után már érthető, hogyan lett az Aranyatyából izzó anyaggömb, amely csakis azért működteti „atomreaktorát”, azért változtatja hidrogénatomjait héliummá, hogy legyen már világosság, legyen már valami, ami megjelöli az ünnepeinket.

 

Semmisem az, aminek látszik, mondják..., és van is benne némi igazság.

 

A Napunk sem csupán az a fizikusok által feltérképezett, helyesebben inkább feltételezett forró plazmatengerek kavargásából álló tűzgolyó, ez csak az anyagi megnyilvánulása, ez csak az egyik "valóság", ez csak az egyik érzékelhető természete

 

A teljes igazság valami más, egy sokkal nagyszerűbb dolog.