A Mag nyomában (5)
„Öntsük végre tiszta pohárba…”
A Nap az Isten Szeme! – tartja az általánosságban elterjedt hiedelem, miáltal valamilyen formában mindenben, még a szegedi paprikában is benne foglaltatik az „Isten Szöme”.
Ám nem csak a Napra vonatkoztak a fenti megállapítások.
Hiszen amint azt már tudjuk a japán Idzanagi isten jobb szeméből született a Nap (Amateraszu), míg a bal szeméből a Hold (Cukujomi). Egyiptomban az „Ég Szemeiként” tartották nyilván a Napot és a Holdat.
Miáltal ezt a két „égi gyermeket” világszerte testvérként, sőt ikertestvérként tartották számon. - igaz, híven megőrizték az eltérő természetüket is
Példának okáért, a két szemből kialakuló végtelenjel, vagy a Jing-Jang szimbóluma* az eredeti, megszemélyesítésektől mentes két ősi erő véget nem érő nászát (nem harcát!) hivatott megjeleníteni.
*a Jing-Jang kapcsán sajnos sokan megfeledkeznek egy „apróságról”, a két változó közötti, alig-alig látható „valamicsodáról”, a középpontról, a Magról.
Ilyen alapon alakultak ki a későbbi Napisten (Napapa), Holdistennő (Holdanya) kultuszok. Ennek a tudásnak egyik archaikus emlékképe a csángók holdsarlón álló Napbaöltözött Asszonya, a Babba Mária is.
Persze azért ne feledjük, úgy a nap-, mint a holdmondák csupán egy magasabb rendű égi világ törvényeit, történéseit tükrözik.
A Szentmag szemeket ültető sugárzásának, az Íznek az ősanyagra, az Anra gyakorolt hatásait, avagy a két eltérő természetű, tömegnélküli entitás találkozásának „gyümölcséről”, az „igazi” anyag születéséről szólnak.
Tisztában voltak ezzel az „alapképlettel” az őseink is, ám a tudás korszakokon átnyúló megőrzését szolgálandóan nem volt más választásuk, minthogy az ember szemszögéből minden körülmények között látható, érzékelhető dolgokkal szemléltessék azt.
Ilyen célt szolgálhatott az előző részben már említett „A két testvér”, avagy „Vízi Péter és Vízi Pál” című magyar népmese is.
(A történet több variációban létezik, a legismertebb Benedek Elek meséje, Kormos István feldolgozásában.)
Miszerint.
Az öreg király álmában a leánya két korsó vizet öntött a földre, melyekből oly hatalmas folyók dagadtak, amik elöntötték az országát, majd elárasztották az egész világot.
„Minden mindennel összefügg” szokás mondogatni, de van is ebben némi igazság… Ugyanis, nem véletlenül önt szintén két korsóból vizet a tarot 17-es nagy arkánumán ábrázolt, a csillag, a „magsugárzás által megtermékenyített ősanya. Valamint, nagyon is helyénvaló, hogy az An kettős természetűvé válását a Hold és a Nap kártyái követik.
Valamint érdekes párhuzam található a mesénk, illetve a görög Danaé monda között is.
De térjünk vissza a két testvérhez.
Mivel a bölcsek a két folyóban két vitézgyermeket véltek felfedezni, a király nagy ijedelmében bezáratta leányát egy magas hegy tetejére épített vasházba, toronyba.
Ám egyszer csak a torony padlójából csillogó forrás fakadt, ami dacára minden óvintézkedésnek megtermékenyítette a királykisasszonyt.
Az isteni nász gyümölcseként ikerfiúk születek, akiknek az oldalára – nem tudni honnan – egy-egy tőr kerül. Méghozzá az egyiknek ezüst (holdjel), a másiknak aranytőr (napjel) dukált.
Nos, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy a királylányban felismerjük a tér híján még kelepcébe zárt ősanyagot, az An-t, a forrásban a dimenziókat nyitó magsugárzást, az Ízt, míg az öreg királyban a változások ellen ható, törvényt, az álló tengelyt, a Ten-t.
(A görög változatban Zeusz aranyeső képében látogatja meg Danaét)
Kicsit izgalmasabb kérdés a két daliának a kiléte.
Tehát a nyári napforduló környékén (Péter-Pál neve napján) született ikerfiúk közül a holdtermészetű a Vízi Péter, míg a sugárzó, magtermészetű Vízi Pál nevet kapta az édesanyjától.
Ahogyan a testvérek nőttek, erősödtek, egy szép napon szétfeszítették a tömlöcük falait, és természetesen, mint minden rendes mesebeli hős világgá indultak.
Itt érhető tetten az An-ból AnnA-vá, azaz a kettéválás, az anyaggá - anyaágá, agganyává - válás folyamata. Hasonlóan történik ez az egyiptomi Geb (Föld) és Nut (Ég) esetében is.
Amint mentek, mendegéltek, elértek egy Jósfához, és láss csodát, ez a bizonyos Jósfa minden kérésüket teljesítette, ellátta őket minden földi jóval.
Minden kétség kizárandó, ez a fa nem más, mint a Világfa, az Életfa, maga a világ, melynek törzsénél helyezkedik el az anyagi létsík, koronájánál az égi világ, gyökérzeténél pedig az alvilág.
De vajon honnan jöhetett a „jósfa” elnevezés?
Az esetek többségében a jóslással hozzák kapcsolatba, holott, a történéseket követvén, inkább a „jó”, a jóval bíró lenne a megoldás. (lásd, a jó-, jó-ma, jó-isten kapcsolatait)
A lényeg az, hogy a két testvér akképpen döntött, külön-külön folytatják az útjukat. Ám mielőtt elindultak volna a fa tövéhez (a Világok Szívéhez) szúrták késeiket, amik ugye lélek jelképek.
Megállapodásuk szerint, amelyikük hamarabb visszatér, megnézi a másik kését, és amennyiben azt véresen találja, elindul testvére segítségére.
A továbbiakban a balra induló Péter, avagy az „ezüst tőrű” fiú útját követhetjük végig.
(Külön felhívnám a figyelmet, arra hogy a világfa ábrázolásoknál az egyik oldal a napos, a világos, míg a másik a holdas, a sötét.)
Alighogy elindult szegény Péter, máris többféle állat (farkas, tigris, oroszlán) került az útjába, amelyeket, annak rendje és módja szerint célba is vett az íjával, ám könyörgésükre mindegyiknek megkegyelmezett. Ezen jótettei jutalmaként pedig hűséges állat-fiakat kapott ajándékba.
Vándorunk és segítő csapata lassan megérkezik a fekete lepellel borított városba (lényeges momentum, hogy nem maga a város fekete, hanem rá borított, a sötét erők uralmát jelképező lepel), ahol mindenki a kútban lakozó sárkánytól rettegett, aki éppen a királylányt készült elrabolni.
Péternek sem kellett több, hipp-hopp ellátta a sárkány baját.
Ügyesen beugrott a sárkány szájába, megkereste a fekete galamb képében repdeső lelkét, és keresztülszúrta annak szívét, miáltal vége lett magának a sárkánynak is. De még ez sem volt elég, végigjárta a nagy sárkány mind a tizenkét fejét, és magához vette a bennük található tizenkét aranyalmát.
Csakhogy a nagy hadakozásban annyira elfáradt, hogy elnyomta a buzgóság.
Ezt használta ki a királylányt magának akaró Vörös Herceg, és a mély álomba merült Péternek levágta a fejét.
Látván ezt az állatai, egy a kígyótól (esetenként nyúltól) szerzett forrasztófűvel, útilapuval gyorsan összerakják gazdájukat. Azonban a nagy kapkodásban fordítva tették fel a fejét.
Tévedésüket észrevévén újfent fejét szegték szerencsétlen Péternek, és ismét összeragasztották.
Péter az egészről semmit sem tudott, azt hitte, csak egy jó nagyot aludt. Viszont az állatok hiteles beszámolóján hihetetlen nagy haragra gerjedt.
Magához vette még a sárkány huszonnégy aranyfogát is, és legott elindult a vörös herceg felkutatására.
Jókor érkezett a királyi udvarba, a sárkányölőként tetszelgő Vörös Herceg éppen tizenkét párnán trónolt a királylánnyal való lakodalma kellős közepén.
Péter megindult a palota lépcsőin felfelé, és minden egyes lépésére, a grádics minden egyes fokának megtételével kihullott egy-egy párna a vörös herceg ülepe alól.
Nem szaporítván a szót, elég legyen annyi, hogy Péter egy vágással végzett az immár földre huppant álnok herceggel.
Ezek után a királynak bemutatta a tizenkét aranyalmát és a huszonnégy aranyfogat, mint a sárkány megölésének bizonyítékait. Az öreg királynak sem kellett több, rögtön az igazi sárkányölőhöz adta az egyetlen lányát.
Persze a nagy boldogság sem vette el vitézünk kedvét a további kalandoktól. Ízibe felkereste a mindenki által avasnak tartott sűrű, sötét erdőt (más variációban egy nyúl vezette oda), ahonnan még élve senki sem tért vissza.
Kereste a bajt, utol is érte a végzet, ugyanis a setét erdő nagy fáján lakozó vénboszorkány különféle trükkökkel kőszoborrá változtatta az állatait, s Péternek pedig újra lenyisszantotta a fejét, és eltemette a testét.
Mindeközben Pál visszatért a Világfa tövéhez, ahol véresen találta testvére ezüsttőrét. Hamarjában összekapja magát és elindul keresésére.
Az állatok birodalmában érve pontosan úgy járt, mint az öccse. Végül a három állat-fival megérkezik a fekete lepellel borított városba, majd Pétert keresvén ő is eljut a setét erdőbe.
Ellenben ő már túljár a boszorkány eszén, és az állatai segedelmével újraélesztik Pétert.
És ebben az áldott pillanatban, csoda történt, mintegy varázsütésre héja hasad a buroknak, vége szakad az erdőt borító sötétségnek. Eltűnik a vén boszorkány, eltűnnek a sötétség állatai, és újra mennyei fényben fürdött az egész világ.
Mit tartsunk minderről?
Bizonyára fantasztikusabbnál fantasztikusabb „csillagközi” elméleteket lehetne a hold-, naphasonlatokból, a tizenkét aranyalmából, a huszonnégy aranyfogból, a vörös hercegből és az alóla kihulló tizenkét párnából gyártani, de nem tehetem.
Ugyanis, meggyőződésem, hogy az immár kibogozhatatlan alaptörténet – az égi megtermékenyülés, a különválás, a lélek egysége, az állatokkal való „kiegészülés”, a királylány elnyerése, a harc, a sárkány, a boszorkány legyőzése, majd az újbóli egyesülés – egy sokkal csodálatosabb dolgot, egy valóságos teremtéstörténetet rejtegethetett.
Azaz, a Két testvér meséje nem egy a sok mese közül. A Két Testvér története nem más, mint a mai kor emberének szánt évezredes tanokat tartalmazó időkapszula, amit mindennemű megfelelési kényszer nélkül, nagy bölcsességgel illene kicsomagolnunk.