Mégis, kik vagyunk mi magyarok?

 

Ember legyen a talpán, aki képes eligazodni az újabb, majd még újabb genetikai kutatások ismeretanyagai között. Köszönhető ez a vizsgálatokat övező „tudományos”, gyakorta egymással szöges ellentétben álló elméleteknek, „szenzációknak”.

Mivel a gének – elméletileg - nem hazudnak, a következtetéseknél tapasztalható ellentmondások csakis bizonyos érdekcsoportok különböző megközelítéseiből adódhatnak.

Legutóbb egy a hvg.hu portálján megjelent cikk vert fel némi porfelhőt a becsontosodott frontvonalak között.

Miszerint, „a honfoglalók ősei hunok voltak…”.

Mit mondhatnánk erre?

Tudtuk, mindig is tisztába voltunk vele.

Mindemellett, már 1988-ban, összefüggéseiben hasonló megállapításra jutott Hideo Matsumoto oszakai orvosprofesszor is, minekután elkészítette az egész világot lefedő, úgynevezett gamma marker térképét.

(A marker-térkép alapja egy fehérje és immunológiai vizsgálat, ami egy közös ősmolekulából kiinduló, az immunglobinokat alkotó fehérjeláncok kombinációira épül. Az említett fehérjeláncok variációi segítségével akár egymillió év elteltével is kimutathatóak a rasszok, csoportok egyezőségei, különbözőségei.)

De azért mégis érdemes a fent említett kutatást vezető Török Tibor egy-két megállapításán elgondolkodnunk.

„Ez az ázsiai komponens elméletileg a finnugor népektől, szkítáktól, a hunoktól és az avaroktól is származhatott. A finnugor származást lényegében ki tudtuk zárni, a többi csoportból pedig a hunok illenek leginkább a képbe, de a másik két csoport hozzájárulása sem zárható ki teljességgel.”

„Ez persze egyáltalán nem régészeti elmélet, hisz a honfoglaló maradványok egy „törökös” sztyeppei kultúráról árulkodnak. Ennek ellenére első bejelentéseink régészeti körökben igen ellenséges fogadtatásban részesültek.”

„Negyedszer, tudományos prekoncepció vádjával illetnek minket, pedig mi csak fényt szeretnénk deríteni a valóságra. Nagyon sokatmondó, ha a lehetséges hun rokonság hallatán valaki dührohamot kap.”

 

Mégis, milyen hatalom lehet az, amely még a magyar-finnugor rokonság nyilvánvalóan tarthatatlan elméletének tükrében is „dührohamot kap” egy hun-magyar genetikai egyezőséget vizsgáló kutatás eredményétől?

Bizonyára csak egy a fennmaradásáért, létéért küzdő, felépített hierarchiával, tekintélyes támogatókkal, akadémikusokkal rendelkező csoport utóvédharcáról van szó. – mondhatnánk megkönnyebbülten.

Csakhogy, a szkíta, hun, magyar folytonosság puszta lehetősége is sokkal messzebbre mutatna, mint egy kicsinyke nép nemes elődökből, dicső múltból táplálkozó önérzetének kiteljesedése. Ugyanis, genetikailag nem igazán különbözünk Közép-Európa többi népességétől.

„A honfoglaló magyarokban 30-40% ázsiai eredetű összetevőt találtunk. Abból, hogy ma csupán 4% ez az arány, az a fontos következtetés adódik, hogy a vizsgált honfoglalók hozzávetőleg 10%-ban járultak hozzá a mai magyarság genetika arculatához.” – mondja még Török Tibor

Avagy a mai magyar lakosságnál közel sem ez az „ázsiai komponens” a domináns, hanem például az az úgynevezett európai ősgén, az Eu19.

Ami, az úgynevezett Semino féle vizsgálatok szerint sokkal nagyobb mennyiségben van jelen bennünk, mint az európaiságot sajátjuknak tekintő népeknél.

Majd hamarosan jött a cáfolat, miszerint az olasz kutatónő igencsak reprezentatív, kisszámú, és főleg észak-magyarországi mintákat vett alapul…, és a korábbi 60%-os arány pillanatok alatt 20-30 %-ra változott.

Ennek okán a „szkíta génből” „szláv gén” lett, a lengyelek megszűntek elszlávosodott szkíták lenni, mi pedig elmagyarosodott szlávokká váltunk (de nem csak mi, hanem az osztrákok is hasonló sorsa jutottak!).

Szóval, lehet, hogy a gének nem hazudnak…, de ez nem mondható el a genetikai vizsgálatokról, az azt követő megállapításokról. A génkutatás fejlődésével nem szűntek meg a genetika, az antropológia, és a nyelvészet közötti antagonisztikus ellentétek.

Mivel a Kárpát-medence az őskortól kezdődően Európa legsűrűbben lakott területe volt, nehéz lenne megállapítani az őslakosság milyenségét a mai etnikumok tükrében.

Az viszont – a genetikai jellemzőktől függetlenül - tény, hogy a területet, illetve értelemszerűen az őshonos lakosságot is több hullámban érte az egymáshoz hasonló, keleti, délkeleti kultúrák termékenyítő hatása. Ilyen volt az ún. kurgános temetkezést meghonosító-, a szkíta, a hun, az avar és a magyar népek betelepedése. 

Úgyhogy azt javaslom, hagyjunk fel, akár a szívünkhöz legközelebb álló „tudományos” tézisek szajkózásával is, és fogadjuk el, hogy egy földművelő európai populáció, és az iráni, ázsiai íjfeszítő népeinek ötvözetéből lettünk azzá, amik vagyunk. 

Az érzelemvilágunkat, mondáinkat, nyelvünket*, magyarán a nemzetté válásunkat pedig elsősorban a „sztyeppei” népekből kialakult uralkodói eliteknek köszönhetjük.

*mivel egyik „íjfeszítő” uralkodói rétegről sem lehet többségként beszélni (azaz a honfoglaló magyarok eddigi, becsült 500 erez fős létszáma sem tartható), feltételezhetően a szkíta, hun, avar, magyar nyelveknek közel azonosnak, vagy legalábbis egy nyelvcsaládból eredőnek kellett lennie. Mindemellett nem bírom megállni, hogy teret ne adjak annak az elképzelésnek, hogy léteznek olyan mag-gének, amelyek a százalékos mennyiségüktól függetlenül dominánsá válnak. 

Ez a nemzetté válás volt, és lesz is a totális hatalomra törekvő birodalmak útjában.

Amint megnehezítette a Habsburg birodalom dolgát is. Jobban mondván megnehezítette volna, ha ki nem találják nekünk a nemzeti „tudathasadást” okozó finnugor rokonságot, és nem hozták volna a nyakunkra a Hundorfer, Bundenz, Schlözer, Riedl, Heinrich, Bleyer, Borovszky, Pauler, Petz, Kaindl, Matthaei fémjelezte kutatógárdát a magyar nyelv és történelem „tudományos” revíziójának céljából.

(A magyar nyelvet alig-alig ismerő kutatók (Bundenz és Hundorfer akadémiai tagként kezdi tanulni a nyelvünket) tudósokhoz méltatlan módon csak a finnugor irányvonal bizonyítékait vették figyelembe, például az ősi kultúrák emlékét hordozó rovásírásunkat „pásztorok ákombákomjaként” tartották nyilván. De nem riadtak vissza az eredeti dokumentumok megsemmisítésétől sem.)

Egyébiránt, nincs semmi baj a meglehetősen viszontagságos sorsú, szorgalmas, és tehetséges finnekkel, akár büszkék is lehetnénk rokonságunkra…, mármint, ha lenne ilyenféle kötődésünk.

De nincs, csupán arról van szó, hogy a Belső-Ázsiában kisebb etnikumokban élő finnugor népcsoportok átvették a domináns nép nyelvét, vagy annak egy részét.

 A nyelvváltástól sokkal inkább gyakoribbak voltak a szóátvételek a szorosabb kapcsolatban élő népcsoportok között.

Lássunk egy példát:

A magyar „hal” szó finnül „kal”, a hunoknál „kala”, míg sumér nyelven „ha”.

De, hogyan kerül ide a sumer nyelv? – kérdezhetnénk joggal.

Mielőtt még megállapítanánk, hogy a sumérek is magyarok voltak, inkább tekintsük a szkíta-birodalom térképére, és egyéb más forrásokra, amelyekből kiderül, a Kárpát-medencéből kirajzó szkíták Mezopotámiáig nyúló élettere, avagy a közvetlen kapcsolat ténye, netalán a szkíták kulturális kezdeményező szerepe. 

Zakar András kimutatásai szerint 100 magyar alapszóból 63 a sumér nyelvben, 12 pedig az akkád nyelvben (a sumérokat „felváltó”, kultúrájukat átvevő nép) található meg.

Íme, egy-két érdekesebb sumér-magyar szóegyezés:

EMES = főpapnő, EME = anya (lásd Turul monda), MÁS-MÁS = ikrek, PÚ = fú, SZÁ = batyu, szák, zsák, SÁ = bel-tartalom (béltartalom, sár), KI = terület, föld, (ki, kikinda, külterület), GUR = kör, (gurul), IGI = szem, IZI = izzó, IZ = isteni lélek, MUL = pislákol, múlik, TIR = tér.

Persze, más ősnyelvekkel is léteznek közös szavaink, ilyen az ógörög, etruszk, türk, alán, bolgár, mongol, perzsa, és a kínai. Cserép József professzor publikálásai alapján, 6500 ógörög (a hellénkor előtti időkről van szó) szóból 4000 megtalálható a magyarban.

Nemkülönben beszédesek a következő ujgur alapszavak; apa, test, száj, ló, nap, szív, szem, fej, rossz, anya, jó, vagy a lánka, szoba, béka, szabla, pataka, pata (mint út) szanszkrit kifejezések.

De, ha már Indiánál tartunk, lássunk egypár földrajzi elnevezést is, úgymint a Barna, Kókai, Tura, Tisza, Buda stb.

Sőt, mi több, szinte az egész világon (kivéve Ausztrália) fellelhetőek olyan elnevezések, melyek a helyi nyelvekben gyökértelenek, ellenben magyarul értelmezhetőek.

És még nem is ejtettünk szót a Hundorferék által „méltán” üldözött rovásírásunkról…

Forrai Sándor rovásszakértő a székely-magyar rovásírást alaki és hangtani szempontból vizsgálva 50%-ban föníciai, 43,4%-ban etruszk, 28,6%-ban török (türk) kapcsolatot mutatott ki. Mindehhez kapcsolódnak Angela Marcatonio, Mario Alinei és Michelangelo Naddeo olasz kutatók munkái, melyekben bebizonyítják az ősi írások, ABC-k közös tőről való származását, továbbá megállapítják a székely-magyar ABC elsődleges voltát.

Mindezek tudtával, talán mégsem lehet igazuk a tudományos köntösbe bújt rosszakaróinknak, akik szerint „mindent csak kaptunk, innen-onnan átvettünk”. Pláne nem lehet igaz ez egy viszonylag kevés szógyökből kihajtó, szóbokrokból összeálló színpompás, és mégis egységes csokor, az édesanyanyelvünk esetében. Már csak azért sem, mert a szokásos forrásként megjelölt idegen nyelvek többsége nyelvünk keletkezésének idejében egyszerűen nem létezett.

Jó-jó, de hol vannak a tárgyi bizonyítékok? 

Igaz, ami igaz, jelenleg meglehetősen szerény az ilyen irányú, a nyelvi összefüggéseket alátámasztó tárgyi emlék…., de ahhoz bőven elegendő, hogy fenekestől felborítsa a „hivatalosan” elfogadott történelmet.

(Sajnos, az elfogadott elméleteket, mintegy „corpus delicti-ként” kezelő szakemberek a felállított koncepciókba nem illő dolgokat vagy eltüntetik, vagy agyonhallgatják.)

Tatárlakán a legmodernebb kormeghatározások szerint az úgynevezett folyóközi kultúrákat, mintegy másfélezer évvel megelőző, írásjeleket is tartalmazó agyagkorongokat találtak. A Tordason előbukkanó rézfokost legalább hétezer évesnek tartják.

És megint csak „itt” vannak a 30-40 ezer évesre datált ún. bosnyák piramisok…

Vajon milyen nép, milyen civilizáció lehetett volna képes a létrehozásukra…, mármint a szkítákon kívül?

Igen, csakis a „legöregebb nép”, a szkíták lehettek képesek erre.

A szkíták voltak azok, akik ott bábáskodtak minden ősinek nevezett civilizáció bölcsőjénél, ott voltak az indiai buddhizmus alapjainak lerakásánál, és kultúrájuk, erejük, dinamizmusuk folytán számtalan népnek - többek között a hunoknak - adták át a tanításaikat. 

Az, hogy mit írtak róluk az ellenérdekeltségű népek, azt a mindenkori érdekek, érdekeik határozták meg, és közel sem a valóság.

Történelmi nagyságukat mi sem bizonyítja jobban, minthogy a szállásterületeiken, vagy azok közelében élő népek (pl. druidák, vagy kelták), szinte kivétel nélkül tőlük eredeztették magukat.

De térjünk vissza a kiindulási pontunkhoz, a hunokhoz, a „Hunok vagyunk-e?” kérdéséhez.

A történelmünk meghamisítói, lelkünk szennyezői, a kollektív bűntudat magjának elültetői szerint egyszer semmi közünk sincs a birodalmak által tisztelt és rettegett hunokhoz, míg máskor a magyarok a legnagyobb hunok, tudniillik csak romboltunk, raboltunk és gyilkoltunk a "kulturált" Európában.

Hogy mi lehet eme skizofrén álláspont mögött?

Bizonyos befolyásos, és nemzetellenes körök érzékenységét (lásd: érdekeit) sértené, amennyiben népünkből újra nemzet válna. Semmitől sem félnek jobban, mint a megosztás csapdáit felismerő, öntudatára ébredt emberek tömegétől.

Nos, kik is voltak a hunok, "görbelábú gyilkológépek", vagy egy ősi kultúra hordozói?

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az úgynevezett rabló hadjáratok során a hunokat többen (kivételt képeznek a frankok, és a megtorló háborúk egyéb célpontjai) felszabadítóként üdvözölték. Hiszen, nem írhatjuk a véletlen számlájára a különféle szövetségek kötését, vagy Atilla mérhetetlen dicséretét a Niebelungok Énekében. (Egyébiránt, nem teljességgel jogtalanul, hiszen a germán törzsek sokáig Atilla hadainak élvonalában harcoltak.)

A kegyetlenség tekintetében pedig, csak össze kell hasonlítanunk Alarich, Genserich, és Witteich gót királyok borzalmas dúlásait Atilla Róma elleni háborúival, vagy figyelembe vennünk a fél világot leigázó Róma rabszolgamunkára épített társadalmát, s máris világossá válik, mennyire hazug és torz a barbár hunokról mesterségesen kialakított kép.

Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy a hunok földre szállt angyalok voltak - hiszen könyörtelenül kiirtották az ellenállókat, a behódolni nem akarókat -, de az mindenképpen megállapítható, hogy a kor viszonyai közepette nem voltak barbárabbak másoknál.

Mindemellett figyelembe veendő, hogy Atilla egy az égiek által kiválasztott, küldetéssel bíró (Isten ostora), szakrális király volt, akinek a szava szent volt. Másképpen, amit mondott, annak úgy kellett lennie, az úgy volt…., mindegy mit szerettek volna a világ hatalmasságai. – legalábbis ezt gondolták róla tisztjei és közkatonái.

A feltűnően finom kidolgozású kincseik, ékszereik pedig, már csak a jellegzetes hun-szkíta motívumok miatt sem „valamelyik bizánci műhelyben készültek”, hanem a hun és szkíta ötvösök munkái.

És, ha már a kultúránál tartunk, egyre inkább fény derül a világ által olyannyira csodált kínai, indiai kultúra keletkezésénél betöltött, kezdeményező szerepükre is.

A hun-magyar népek tanították meg Európát főzni, elterjesztették a nadrág viseletét, fejlett haditechnikát honosítottak meg. A lovas hadviselés tudományuk, a visszacsapó íjuk, a hús- és a tejpor által biztosított hadtáprendszerük évszázadokkal előzte meg a „fejlett nyugatot”.

Példát mutattak a vallási, és faji toleranciából, több mint 50 népet, népcsoportot egyesítettek soraikban, volt erejük a "mától kezdve, mind hunok vagytok" kimondására, az arra érdemesek befogadására és még a végtelenségig folytathatnánk a sort.

Persze érthető, a halálos ellenséget be kell feketíteni, legalábbis elhitetni, hogy embervért ivó, hétfejű szörnyeteg. Mégis, a tagadhatatlanul szubjektív beszámolókba is bele-belecsúszott egy-két elgondolkodtató mondat.

Részletek a bizánci Priszkosz feljegyzéseiből:

"Csak ott igazán szabadok és boldogok az emberek."

"Ez az igazi, természetes élt, amelyben nincs semmi mesterkélt."

"Mert a hunoknál nem találkoztak igazságtalansággal, a hatalmasok nem olyan fennhéjázóak és gőgösek, mint a római, vagy a bizánci életben."

"Itt még a bírák ítéleteit sem lehet megvásárolni, azok pártatlanok."

"Szibériai, kínai, tibeti papok élénk hangzavarától volt hangos az udvara." – mármint Atilla udvara.

Egy szó, mint száz, Atilla országa menedékül szolgált a "kulturált" nyugati életviteltől megcsömörlöttek, a kitaszítottak számára. Hovatovább, már annyi volt a becsben tartott idegen, hogy a hun nemesség többszöri nemtetszését fejezte ki. (Állítólag még az "utolsó római", Aetiusz is fontolgatta a "barbár" Atillához való átállását.)

Mindezek a tények sejtetni engednek egy az ősiségét őrző, magas szervezettségű és kultúrájú társadalom létezését a nyugat által olyannyira befeketített Hun-birodalomban.

Így talán érthető az is, miért tanácsolta Franz Talleyrand Napóleonnak a következőket:

"A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!"

Végezetül tegyük fel magunknak azt az egyszerű kérdést: Hová lettek a hunok?

Eltekintvén a meglehetősen, komolytalan hivatalos verziótól, miszerint "kihaltak", nyugodt szívvel megállapíthatjuk, nem lehetnek máshol, mint a székelyek, avarok, jászok, kunok, besenyők, magyarok között. Azaz, itt vannak a génjeinkben, a mindennapjainkban, a mondáinkban, a népművészetünkben és az életérzésünkben.

Mi magunk vagyunk a hunok.

Igaz elvették a múltunkat, és sokszor a saját gyengeségeinknek köszönhetően jutottunk oda, ahol most vagyunk, amivé lettünk, akik vagyunk.

De nincs akadálya annak, hogy újra büszkék legyünk a múltunkra, becsüljük nagyjainkat, és senki se tehessen velünk semmit, amit mi nem szeretnénk.

Nincs akadálya egy a világ számára is példamutató, szabad, boldog, Isten és a Természet törvényeit tisztelő életnek, létnek…., hogy pár száz, netalán pár ezer év múltán is legyenek valakik, akik büszkék lehetnek ránk, magyarokra, a valamikori őseikre.