"Két dolog gátolhatja a teljes emberré válásunkat. Amikor maradéktalanul azonosulunk a kizárólagosságra törekvő ideákkal, eszmékkel, illetve akkor, ha  felületes élmények, impulzusok változtatják, alakítják a világhoz való viszonyunkat. Mind a két állapot meglehetősen káros, hiszen, úgy a „sziklatömb”, mint a széllel bélelt „flash-lob” létforma méltatlan egy értelemmel megáldott lényhez. „Vagy a ki vagy”, egy sajátos téridőbe hullott Ige, miáltal  nem szükséges vakon hinned, vagy végletekig tagadnod ahhoz, hogy a Mindenséggel harmóniában gondolkozz, szólj és cselekedj."

A különböző elképzelések ellenére egy-két dologban egyetértenek az ősvallásunk kutatói.

Az egyik az ég és föld nászát megjelenítő, valamikori Világfa, Életfa világlátásunkból adódó anya/anyag tisztelet, melynek egyenesági következményeként fogható fel a Mária-kultuszra (lásd, Babba Mária) való „fogékonyságunk”.

A másik lényeges elem, a szintúgy „világfai” gyökerekkel bíró „ten” szavunknak az eget a földdel összekötő, „állandó”, „egyedüli” tengelyként, törvényként (Világfa/életfa törzse, szára) történő meghatározása, ami pedig a későbbi „atya” fogalmának elfogadását szolgálta. 

Ámde, a népdalainkban és egyéb emlékeinkben gyakorta előforduló „igaz Isten”, „három a magyar igazság”, vagy a „három Isten”* kifejezéseink tanúsága szerint, a magyarok istenképéhez hozzátartozott még valamilyen megfoghatatlan, fénylő, izzó, „harmadik” szellemi entitás is.

Ezt a titokzatos „valamicsudát”** általában az „is-ten” összetett szavunk első elemének, az „is-nek” „us”, „ős” megfejtésével szokás azonosítani.

Nos, amennyiben nyitott szívvel elfogadjuk a témába vágó teóriákat, de elkerüljük a velük való feltétlen azonosulást, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk a „Fa” sudárán fénylő „ékesség” titkainak megfejtéséhez.

Ennek egyik útja a Halotti beszéd „isá-jának” újraértelmezése.

(Elöljáróban el kell mondanom, nagyra becsülöm az elmélyült szakmai tudást, méginkább a nemzeti kincseinket, ám ez a tisztelet nem vonatkozhat az esetlegesen előforduló emberi hibákra, tévedésekre.)

* Lásd, Rédiger Ödön szabédi gyűjtését, illetve, Arany János „Magyar Misi” versét

 

 

A Halotti beszéd:

 

A Halotti beszédet elemző nyelvészek „biz-, biza-ként” (bizony), vagy ismeretlen szóként definiálták az „isát”.

A meghatározásoknál sajnos nem vették figyelembe a „bizony/biz’-isten” kifejezésünknek, a nem is annyira régen még használatban lévő (pl. a Szilágyságban) „bizony/biz’-isa/izsa” változatait, avagy az isa és izsa szavunk^* azonosságát.

Nyilván hallottak arról, hogy a Koránban „Iszá,  Rúh-ulláh” (Iszá, Isten szelleme) néven említik, a világ jelentős részén pedig Isaként tisztelik Jézust. De elvileg, akár tudhattak a jászok „Jizzu-nak” nevezett Fiú Istenéről is. ^**

Dehát, mi köze is lehetne az éppen kibontakozó magyar kereszténységnek a Közel – Kelethez, Indiához, vagy a pogány jászok képzelgéseihez?

A hivatalosan támogatott „finnugor rokonság”*** tükrében érthető lenne ez a fajta korlátolt látásmód, de az már mégiscsak feltűnhetett volna, hogy a közel kétszáz szavas  iratban (H.B. és könyörgés) segítségül hívják „az Urat”, „Szent Asszony Máriát”, Mihály arkangyalt”, „Szent Pétert”, és „minden angyalokat” , csak egyedül Jézust nem.

Nincs mit tenni, a finnugor nyelvek egyikében sem található az isa-bizony megfeleltetést támogató szó.

Csakhogy, ez nem teljesen így van, ugyanis a finn nyelvben van egy „isä”, ami történetesen atyát jelent. Ellenben az atya, vagy ős fogalom sehogyan sem passzolt a szövegkörnyezetbe. Ráadásul, ha a Halotti beszéd isáját „valamiféle istenségként” vették volna figyelembe, összefüggéstelenné  válna az egész szöveg – gondolhatták.

Összefüggéstelenné válna akkor, ha szolgai módon ragaszkodnánk a Biblia mondanivalójához.

* Lásd, Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára. 

(Nem szeretnék, és nincs is módomban „nyelvészkedni”. A halotti beszéd „isájával” annyi neves szakember foglalkozott már, hogy csupán a hivatkozások is kitennének egy teljes oldalt. Keresték az „isát” az összes finnugor nyelvben, a szláv nyelvekben, a latinban, a németben, és még ki tudja hol... Volt mutató névmás, nyomatékosító elem, és sok minden más, de leginkább a Sajnovics és Hunfalvy (Hundorfer) által köztudatba csempészett „bizony” megfejtéshez jutottak.)

Merem remélni, immár túl vagyunk a különböző tekintélyek kinyilatkoztatásainak, dogmáinak feltétlen elfogadásán, miáltal megvan a képességünk a dolgokra való „rácsodálkozásra”.

Magyarán, sokszor az a valóság, ami éppen látszik...

Például, ha a finn atyát, a Tejút székely „Csillagösvény”, „Ősök-, vagy Csaba útja” elnevezések útmutatásai alapján vesszük figyelembe, máris közelebb jutottunk a „Magyarok Istenének” fénylő, izzó szellemi természetéhez.

Ahogyan azt az énlakai „egyusten” (egy az Isten) ligatúra általánosan elfogadott IS/US/ŐS rovásszimbóluma, valamint a Halotti beszédben lévő „ise-mucu” (ősünk) kifejezése határozottan alátámasztja.

 

Az "egyusten" ligatúrája:

Másrészt, mi van akkor, ha a magyar isa szó „létrejöttét” egyszerűen a latin abc „zs” nélküliségének köszönhetjük? ^*

Tulajdonképpen nem történne semmiféle katasztrófa, hacsaknem kiderülne az igazság, az izsa szavunk elsőbbsége. Amely izsához immár minden további nélkül hozzárendelhető az „izzó, fénylő isteni lélek” tartalom. 

Így, tekintettel Jézus Isa, Iszá elnevezéseire, az elődeink bátran vélhettek egyezőséget az Izsa és az új vallás fiúistene között. Miáltal nagyon is helyénvaló a „biz’/bizony-izsa” mondásunk, és joggal feltételezhetjük az izsa szó szerepeltetését a Halotti beszédben is.

Ne kerülgessük a forrókását, lássuk, miként hangzik a Halotti beszéd az „izzó, fénylő isteni lélek” jelentésű Izsával.

 „Isteni lélek, por és hamu vagyunk”.

Gondolom, ez a megközelítés könnyedén vállalható mindenki számára.

* Lásd, Izsa felvidéki települést, amit az írásváltásunk elején „Ysa-ként” jegyeztek.

 

(Legalább már az is világos, hogy a Halotti beszéd szerzője, miért tartotta szükségesnek a por mellett a tűz, az izzás elhamvadása után maradó hamut is megemlíteni.)

Következzen a második idézet:

 „Isteni lélek, és nem egy ember múlhatja ez vermet, Isteni lélek, mind ahhoz járulók vagyunk.”

Még mindig nem jöttünk zavarba, hiszen, mi kerülhetné el a sírgödröt, ha nem az isteni „részünk”?

 

Itt hívnám fel a figyelmet egy lényeges körülményre, jelesül az Isa után található „és-re”.

Amely kötőszó és az „isa” hivatalosan támogatott jelentésének (bizony) együttes alkalmazása alapvetően értelmetlenné teszi a mondatot. „Bizony, és nem egy ember múlhatja ez vermet.”

 

Viszont, most jön a „feketeleves” – legalábbis a más véleményen lévők szerint.

„Isteni lélek, ki napon emdul az gyümölcstől, halálnak halálával halsz.”

 

Igen, első látásra valóban problémásnak tűnik a megfeleltetésünk..., mármint akkor, ha az ez idáig hivatalos olvasat tükrében értelmezzük az idézetet. („Bizony, (a)ki (egy) napon eendel (eszik) az gyümölcstől halálnak halálával halsz”)

Ugyanis, akad néhány probléma ebben az általánosságban elfogadott változattal is.

Az Úr eképpen figyelmezteti Ádámot: Bizony, aki (valaki) egy napon eszik az gyümölcsből, te (Ádám) halálnak halálával halsz.

De ne legyünk szőrszálhasogatóak, fogadjuk el a korabeli írás nehézségeit.

Amiben az már mégsem férhet bele, hogy az eredeti szövegben lévő „emdul” kifejezés simán besoroltatott a szintén itt található „eneẏc, evec” (ennék, evék) szavak közé, azok megfelelőjeként.

Nem tudom, ki hogyan van vele, de az emdul inkább rokonértelműnek tűnik az elmúl, indul, vagy „eldűl” szavainkkal, mint az „evékkel”.

Ne szaporítsuk a szót, íme a mi változatunk:

„Isteni lélek, aki egy napon eltávozik (elmúlik, fel-emelkedik) a gyümölcstől, (akkor te) halálnak halálával halsz.

Avagy, amint a lélek elhagyja a „testünké lett gyümölcsöt”, halálnak halálával halunk...

Mi tagadás, az isát tartalmazó mondatok meglehetősen meggyőzőek, ám mégiscsak a Bibliára épülő keresztény szertartásról van szó, ahol a tiltott gyümölcs elfogyasztása bűn.

...és a gyümölcsben halált evék. És a gyümölcsnek oly keserű vala a vize (íze, leve), hogy torkát megszakasztja vala – található a szövegben.

Mindemellett ne feledjük, még az egyházi tanokban is van némi „pozitív” hozadéka (az emberré válást lehetővé tevő tudás megszerzése) a tiltott gyümölcs elfogyasztásának.

Felettébb így lehetett ez a magyarok hitvilágában, ahol – többek között az itt kiemelt idézetek tanúsága szerint is – elsősorban az izzó isteni lelket, az Igét jelentette a bibliai „aranyalma”*.

A konkrét téma szempontjából annyi a lényeg, hogy amíg a Bibliában a gyümölcs „húsának”**, addig a magyar népemlékezetben a „magjának”, „lényegének” elfogyasztásán, befogadásán van a hangsúly.

Ennek okán a „Magyarok Istene” sokkal inkább transzcendensebb, univerzálisabb jellegű volt az egyház által későbbiekben kialakított atyaisten-képnél.

Összességében megállapítható, hogy a Halotti beszéd írója, az ősvallásra még emlékező hallgatóság miatt próbálta összeboronálni ezt a két, első látásra ellentétes hittételt.

(A magyar nyelvű Halotti beszéd és Könyörgés egy százhetvenkét pergamenlevélből álló, latinul íródott kódexbe (Pray-kódex) lett beillesztve. Sokáig úgy „tudtuk”, mindkét nyelvemlékünk egy-egy latin szöveg fordítása, de amint az már kiderült, a Halotti beszédnek nincs latin változata, tehát egy tudatosan „becsempészett”, önálló mű.)

 

Holott, az ember, az emberiség kialakulásának története egy, csak a nézőpontok különbözőek.

 

„Felrepül, vagy épp leszáll, egy ágon ül a madár..., valahol ég és föld között.”