Pártus Jézus és szkíta kereszténység?

 

Pártus Jézus és szkíta kereszténység?

 

 

 

Bizonyára mindenki találkozott már a hivatalos, nem ritkán hivatalosan tálalt történelemírást megkérdőjelezőkkel, netalán a történéseket ellenkező előjellel bemutató elméletekkel.
Sajnos eszközök és egyéb lehetőségek híján nem vállalhatom fel a címhez kapcsolódó témák megfelelő mélységű elemzését, annyit azonban mondhatok, hogy elgondolkodtatóak, továbbgondolásra érdemesek.
Az egy másik történet, hogy a dogmatikus alapokon álló, úgynevezett „szakma” az alpári lejárató kampányon kívül nem hajlandó foglalkozni a felsorakoztatott érvek objektív vizsgálatával.

 

No igen, tele szájjal hahotázva nehéz lehet a független szakértő látszatát kelteni.

 

Vajon mit válaszolnának a tisztelt hölgyek és urak a következő kérdésekre:
Milyen perdöntő bizonyíték van arra, hogy az Újszövetségben vázolt történések valóban úgy történtek meg, ahogyan az írva vagyon? Egyáltalán, hiteles forrásokkal alá tudjuk-e támasztani, hogy Jézus akkor és ott élt? Nem tudom, ezek után aktuális-e felvetnem; Mi a bizonyság Jézus Krisztus, vagy az esszénusok zsidó származására?

 

A választ mindannyian sejthetjük…, „nem, nem rendelkezünk konkrét bizonyítékokkal”.

 

Ám, ha jön valaki, aki azt állítja, hogy a közel sem homogén nemzetiségű Galilea, Szamária, és Júdea által határolt területen az ortodox zsidóvallástól gyökeresen eltérő tanokat hirdető próféta nem zsidó származású volt, az egy kókler.

 

Magyarán úgy gondolom, könnyen lehetséges, hogy a „valódi” Jézus pártus származású volt, a szkíták pedig „valódi” keresztények voltak.

 

Talán annyi kifogás merülhet fel a Jézus korát másképpen látó magyar szerzőkkel szemben, hogy egy a hatalmi érdekek mentén jócskán megváltoztatott kereszténységnek, keresztényi hittételeknek próbálnak megfelelni.
Azaz, nem veszik figyelembe a más kútfőből származó írásokat.
Amely források sokkal inkább az „istenemberről”, mint a későbbi „emberistenről” szólnak.

 

Példának okáért a naturalisztikusan bemutatott, iszonyatos kereszthalállal szemben, a gnosztikus kortársak némelyike fényjelenséget látott a „kereszten”.
Minek tükrében már egészen más aspektusban beszélhetnénk az esetleges szkíta kereszténységről, és megint másként a pártus Jézus lehetőségéről.
Nem lehet a véletlen műve az sem, hogy a korai keresztény emlékek, szimbólumok között nem találkozunk a kereszten, főként nem a római „kivégzőeszköz-kereszten” lévő testtel.

 

Vajon miért nem?

 

De igencsak beszédesek a „Corpus Christi” (Krisztus Teste), más néven Úrnapja ünnep, főként magyarlakta területeken elterjedt szertartásai. A körmenet, a négy stációnál négy világtáj felé történő áldásosztás, vagy a „szent-tér”, szintén a világtájak felé tájolt sátrakkal és lombtemplomokkal történő kiterjesztése, ami nehezen egyeztethető össze az ünnepet elrendelő eredeti szándékokkal.

 

Tehát, ki kellett jönni a kőtemplomokból ahhoz, hogy feloszthassanak valamit.

 

Mi lehet az a titokzatos valami?

 

Mivel Corpus Christi az ünnep neve, természetesen Krisztus testéről lehet szó, hiszen az utolsó vacsorán Jézus is megtörte a testét jelképező kenyeret, …majd tanítványainak adta…
Ámde a Biblia szerint Krisztus teste – bár maga Jézus is többször tett rá utalást (mármint a megtöretésre), a többi keresztre feszítettel ellentétben – nem töretett meg, főleg nem négyfelé, és főleg nem a négy világtáj felé. Azonkívül, a megszentelt koszorú, a lombkápolnából letört, a ház négy sarkába szúrt gallyak védőerejébe vetett hit megint csak – mint sok más esetben – korábbi, „pogány” hagyományokra utal.

 

Miáltal a szabadég alatt tartott körmenet, a négy világtáj felé végzett áldásosztás nem eredhet másból, mint az ősi kör-osztásból, a kör-oszt, a köröszt, a kereszt ünnepéből, pontosabban a Nap, vagy Mag megtöretésének, nyílásának, hasadásának misztériumából, melynek világszerte ismert szimbóluma az egyenlőszárú keresztbe, vagy köréje rajzolt kör.

 

Amely ábra viszont, érdekes módon már megtalálható az őskeresztény jelvények között is.


És ez az ünnep, ez a megosztás közel sem a testről szólt, hanem a test megtöretése által felszabaduló, a világ négy égtája felé áramló isteni erőről, sugárzásról, az Ízről.

 

Mindezzel csak annyit szerettem volna mondani, hogy talán nem ártana kicsit jobban elvonatkoztatni a kanonizált, azaz átalakított, cenzúrázott Újszövetségtől.
De eredetileg nem ezt az irányt szántam az írásomnak, hanem a pártus-, szkítakereszténységet hirdetőknek szerettem volna feltenni a következő kérdést.

 

Vajon, mi lehetett Jézus igazi neve?

 

Természetesen Jézus. – vágja rá a dogmatikus gondolkodásra hajlamosabb agyféltekénk.
Csakhogy Jézus a héber Józsua, Joshúa, Jehosua, görögösített formája, ami állítólag a Jahve (Isten) megszabadít/szabadító jelentéssel bírhatott.
(Persze ez közel sem bizonyított!)

 

Avagy Józsuának, „Jézusnak” nyilvánvalóan csak a zsidók hívhatták.
Így viszont a kérdés továbbra is fennáll; Mi lehetett Jézus pártus, vagy szkíta neve?

 

Ne húzzuk tovább az időt, van Jézusnak egy másik, szinte az egész világon ismert neve, az Isa, ami ráadásul a szkíták által használt útvonalakon (a Közel-kelettől egészen Indiáig) terjedt el leginkább.
Ez csupán egy újabb feltételezés, amikkel meg tele van a padlás. - mondhatnák az örök szkeptikusok.
Igen ám, de van egy nép, a magyar, amely mind a mai napig következetesen ragaszkodik a szkítákkal, szittyákkal való rokonságához.

 

Na most már ténylegesen nagy a zűrzavar, mi köze lehet a magyaroknak az „indiai” Isa-hoz? – kérdezhetnék újra jogosan.

 

Több mint gondolnánk.

 

Tomory Zsuzsa szerint volt a jászoknak egy fiúistenük, akit Jizzú-ként*, azaz izzóként szólítottak.
A régi magyar nyelvben pedig az is, iz szómagból hajtó Izsát Jézus neveként**, míg az Izikét kisded értelemben használták.
*avagy a "Jizzús" nagy valószínűséggel "izzós" jelentéssel bírhatott - legalábbis "magyarán" értelmezvén a dolgokat
**lásd, a Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára

 

Izzó, izsa, isa…, ha mást nem is, de annyi következtetést méltán levonhatunk, hogy a magyarság emlékezetében is kellett élnie egy az izzással, sugárzással kapcsolatba hozható istennek, amit ugye könnyedén azonosíthattak az „új” vallás Jézusával.
Az, hogy az izsa-isa megfeleltetés mennyire nem esetleges, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az isa-t nem is olyan régen az isten szó megfelelőjeként alkalmaztuk (pl.: a Szilágyságban), úgymint, „Bizony Isa” formában.

 

Ez pedig megint csak a teljes cáfolata az isa szavunk, a Halotti beszéd kapcsán felmerült „biza”, „bizony” értelmű megfejtésével, hiszen mi értelme lenne a „Bizony biza” kifejezésnek.
Érzik ezt a paradoxont a nyelvészeink is, ezért több helyen „ismeretlen szóként” definiálják az isa-t.

 

Pláne érdekes következtetésre juthatunk, ha a szokásos „magvallásos” kódfejtő módszerünkkel* megvizsgáljuk a „biz”, szógyökünk jelentését.
Aminek az eredménye a „belső-, belűről jövő” ÍZ…
*Rovásbetűink fogalomjelentésén alapul

 

Avagy, a magyarok által hamisan sohasem használt eskü, a „Bizony Isten” jelentése a következő lehetett: „A belső Isten(-em) mondja”, aki ugye nem képes a hazugságra…

 

De ne kalandozzunk el ennyire messzire. A Halotti beszédben „isa” szerepel, és nem biza. Nem tudom, feltűnt-e már másnak is, hogy a közel kétszáz szavas temetési beszédben egyetlen egyszer sem fordul elő a megváltó Jézus Krisztus neve, holott segítségül hívja a „Szent Asszony Máriát”, Mihály arkangyalt”, „Szent Pétert”, és „minden angyalokat”.

 

Hogyan fordulhatott ez elő?

 

Úgy, hogy a megváltó Jézus Krisztus természetesen bele foglaltatott, csak az ősmagyar magvallásban használatos elnevezése, az Isa formájában.
Imigyen: „íme Isa (Izzó mag), por és hamu vagyunk”
Vagy ekképpen: „Isa (Izzó mag), és nem egy ember múlhatja ez vermet” „Isa (Izzó mag), mind ahhoz járulók vagyunk”

 

Kérem tisztelettel, mondhat bárki bármit, mindenki úgy háboroghat, ahogyan azt a pártállása, hitvallása megkívánja, a Halotti beszéd az „Isa egyenlő Izzó mag” megfeleltetéssel simán értelmezhető, sőt csak ebben a formában értelmezhető!

 

Meggyőződésem, hogy az Isa szó negyedszeri előfordulásánál pedig a szövegkörnyezetet értelmeztük helytelenül*, azaz helyesen így hangzik:
„De mondá neki miért ne egyék, az Isa (Izzó mag) ki egy napon emdúl (felemelkedék) az gyümölcsből, (akkor) halálnak halálával halsz” (Külön felhívnám a figyelmet a „halálnak halála” kifejezés üzenetére)
*ui. a hivatalos változatban a "ki"-ből "aki" lett, az "emdúl " eszik jelentéssel besoroltatott az "eneyc", egyék és az "evec", evett által meghatározott, azonos tőből származó szóbokor közé, ami pedig teljességgel helytelennek tűnik.

 

Ám, ha már ennyire belemerültünk, tegyünk rá még egy lapáttal, az Isa női párja, egy másik ősmagyar név az Aisa.
Az Aisát az Ajsához rokonítva általában „ajakként”, vagy „ajándékként” definiálják a szakemberek, de vannak akik „Isten örömet szerző ajándékaként” értelmezik.
Nos, az utóbbi meghatározás már közelebb látszik az igazsághoz, de ennek ellenére ez is egy meg nem értésből adódó tévút.
Ugyanis, az előzőekből kiindulván úgy gondolom, az Aisa az A(n)-Isa, avagy szószerinti „fordításban” „izzó mag az ősanyagban”, míg átvitt értelemben „istenanya” szóösszetételből eredhetett.

 

Végezetül arra kérném a felvázolt témára fogékony magyar embereket, ne engedjék, hogy a sokat szajkózott dogmák – tűnjenek azok bármennyire régieknek, vagy tudományoskodónak - megkeményítsék szívüket.
Tudniillik a keményszív az anyag mélyére taszítja, tömlöcbe zárja az isteni magot. A kemény szív elfolytja, nem engedi nyílni, hatni, ragyogni a belénk, emberekbe ültetett, a megosztatott, a világ négy égtája felé sugárzó Isa-t.

 

Nyissátok meg szíveteket, és látni fogtok.

 

A legszentebb titok kódjának birtokosai vagytok, van rá szavatok, van hozzá képetek, képesek vagytok a felfedésére, megosztására.

 

 

 

(2013)