Táltosokból pálosok? (I.)

 

Táltosokból pálosok? (I.)

 

Első hallásra bizonyára sokaknak abszurdnak tűnik a címben foglalt kérdésfelvetés, ámde kérdezhetnénk azt is, hogy vajon az 1200-as években kiket szervezhetett be Boldog Özséb egy az egyház által ellenőrizhető rendbe. (Itt még a Keresztúri Remete Rendről volt szó!)
Ugyanis, az első pálosok, főként a Pilis rengetegeiben magányosan élő remeték voltak.
Kik lehettek ezek a világi hatalom távolságát Isten közelségére cserélő szentéletű emberek? 

Az idő rövidségéből adódóan úgy tűnik, nem az új rend, az új vallás képviselői*. Már csak azért sem, mert az akkori egyházi személyiségek, papok, különféle tisztviselők között nem igazán dívott a hatalomtól való távolságtartás.
Mindemellett, 1061-ben Vata még képes volt, a régi vallás visszaállításának érdekében elindítani egy valóságos népfelkelést.   

*Ui. szinte a kereszténységgel egyidőben megjelentek az erdőkben, ligetekben élő szentéletű remeték

Egy szó, mint száz, nagy valószínűséggel a Pilis erdeiben bujkáló remeték, nem lehettek mások, mint az egykori táltosok, illetve azok tanítványai.  

 

Persze joggal kérdezhetnénk, hogy a régi értékeket képviselő remetéket vajon mi késztethette a keresztényi szerzetességre?
Nos, a korabeli vallási viszonyok koránt sem voltak annyira egyértelműen, feketére, fehérre, pogányságra, vagy kereszténységre szétválaszthatóak, amint azt manapság gondoljuk. Hiszen úgy Róma, mint Bizánc nem csak a tűzzel és vassal terjesztette a számára előnyösnek látszó tanokat, hanem még az ókori Rómától öröklött, „hasonlíts, majd fokozatosan nyomd el” politikáját is alkalmazta. 

Magyarán a római légiók által megszállt területek integrációjánál sikerrel alkalmazott módszer, a kereszténység terjesztésénél is működött.
„Á, hogy a ti istenetek mennyire hasonlít Jupiterre!” – „Igen Jézus megegyezik a ti Izsátokkal, a Szentlélek az Ízzel, az Atya pedig Tennel!” 

Majd bizonyos idő elteltével;
„Aki nem áldozik Jupiternek, karóba húzattatik!” – „Máglyára minden eretnekkel!” 

Mit lehetett tenni a máglyára kerülést, a karóba húzást, a felnégyelést kerülendően, minthogy egy legálisan működő szerzetesrendben titkos tanként továbbvinni a „Magot”. 

Így volt, vagy sem, manapság már (még?) nem tudhatjuk. Annyi azonban bizonyos, nagy számban kerülhettek táltosok, táltos tanítványok a pálos rendbe. 

Egyszóval, ott tartottunk, hogy Boldog Özséb 1250-ben megalakítja Keresztúri Remete Barátok rendjét, amely 59 év múltán, nyilván valamiféle késztetés hatására felveszi a Szent Pál Első Remete Rendje nevet. 

Táltosok, Pálosok…, érdekes összecsengés. - nemde? 
Tudom, tudom – szinte már hallom is -, hogy a Pál a görög Paulosz, a latin Paulus, azaz „kistermetű  férfi”*, aminek abszolút semmi köze nem lehet a tál-hoz, vagy a táltosokhoz.  

Csakhogy, amennyiben tekintettel vagyunk a gyakori fordítási hibákra, el-ferdítésekre, közel sem biztos, hogy az egyiptomi illetőségű Remete Szent Pál eredeti neve Paulus volt.
Avagy könnyen lehet, hogy ebben az esetben is csupán valamiféle hangzásbéli hasonlatosság következtében keresztelték Pálra.
És az is lehetséges, hogy a rendbe belépő táltosok ismerték Remete Szent Pál történetének valódi jelentését. 
*Érdekességként megjegyezném, hogy a „pálfordulás” híres, hírhedt névadója Saulus-ból, azaz „nagyból”, lett „kicsivé”, azaz Paulus-szá. 

Mivel továbbra sem szeretnék szakítani a magyar nyelv ősiségéből fakadó, első látásra reménytelennek tűnő, ám meglehetősen érdekes összefüggésekkel kecsegtető szójátékokkal, „fussunk egy kört” a pálos-táltos megfeleltetések területén.
A magyar nyelv tanúsága szerint a „pal, pál” szógyökből hajtó szóbokor jelentős része (pala, palacsinta, palást, pallos, pall, palangol) vékony, lapos szerkezetű tulajdonságra, vagy valaminek ilyenné tételére, pallérozására utal, melyeknek szinte azonos értelmű párjai a „tal, tál”- ból eredő (tál, tálca, talu, talap, talp, talaj, talabál) szavak.
Sőt a magyarok pálmafának hívták a vékony, hosszúkás levelű ecetfákat, vagy bálványfákat

Az ismertetett kapcsolatokból kiindulván, nem dőreség a pál-ma fára, mint palás, taluszerű lombkoronával bíró növényre asszociálni. Az alatta oltalmat nyerő, leveleit ruhaként hordó remetét pedig pálmás, pálmos, pálos, tálos, netalán táltos személyként aposztrofálni.
Mindennek tudtával el kell gondolkodnunk a pálma, palma szó eredetét illetően. Igaz, a latin „palma” szóösszetételei hellyel-közzel hasonló jelentéssel bírnak, ám maga a szó nem rendelkezik a magyar megfelelőjéhez mérhető nyelvi gyökérzettel. 

Most pedig tegyük fel magunknak a kérdést, lehetséges-e, hogy a „táltos” szavunk a tál-ból jósoló, a holdat tá-tott szájjal lenyaló, tal-álékony (pallérozott!) varázsló helyett, egy a szentmagot hozó madár talus, palus, tollas jelmezét viselő, a Világfa (látófa) birodalmai között szabadon szárnyaló, révülő személyt takar? 

Esetleg még az is elképzelhető, hogy a thébai sivatagban élő, végső nyugalmat találó „pálmás” remete neve csak „véletlenül” került Pálként, Paulus-ként a Róma fennhatósága alatt terjeszkedő egyház doktrínái közé?

Bizony, bizony elképzelhető, ettől sokkal meglepőbb dolgok is előfordultak már.

De mielőtt még jobban elragadna a révület, nosza, térjünk vissza a Földre.

Remete Szent Pál egy ízig-vérig keresztény, a kereszténység tanai iránt elkötelezett szent ember, amely tény ugye mindennemű táltos-elmélet cáfolatának tűnik.

A nagy kérdés csupán az, melyik kereszténység iránt volt elkötelezett ez a bizonyos Pál? Mivel a 3-4. században élt egyiptomi koptról van szó, jó esélyünk van rá, hogy az ősvalláshoz közelebb álló Jézus-vallás híve lehetett.

(A szülőcsatornát is jelképezö barlang)

A jómódú egyiptomi családból származó Pál még ifjú korában árvaságra jutott. A vagyonéhes sógora ármánykodásai elől a pusztaságba menekül, ahol rátalál egy „rejtett bejáratú” barlangra, melynek közelében pálmafákkal szegélyezett „tisztavizű forrás” fakad.

Szó, ami szó a fellelt hely egyenesen Isten ajándékának tűnt egy nyugalmat és igazságot kereső ember számára. Ezért Pál úgy döntött, hogy itt éli le a hátralévő éveit.

Ruháját pálmalevelekből készíti (!), élelmezéséről pedig egy holló gondoskodik, napi „fél kenyér” formájában.

Egy szép napon Remete Szent Antalt isteni sugallat figyelmezteti, hogy nem ő a legidősebb, és legszentebb remete, hanem az Alsó-Théba pusztaságában élő Pál.

Ezért a 90 éves Antal felkeresi az akkor 113 éves Pált.

Találkozásukat az Érdy-kódex a következőképpen írja le.
„Ottan azért, mint egymást láták, egymást megölelék és apolhaták nagy isteni szent szeretettel. És mikoron Úr Istennek hálát attanak vóna, leülének, és monda Szent Pál Szent Antalnak: “Íme, kit nagy fáraccsággal kerestél, ez megrotadandó testnek vénségét, az te vénséged el temeti. Íme, látod ez embert, ki hamar porrá lészen.” És mikoron ott édesdeden beszéllelének, azonkezben jeve egy holló hozzájok, és egy egész cipót hoza őnekik, és el méne. Ez kedég (pedig) vala Istennek angyala. És monda Szent Pál: “Íme, én szerelmes atyámfia, az Úr Isten ebédet kildett minekünk. Íme, mely kegyes és irgalmas az Úr Isten: immáran hatvan esztendei vagyon, mi últa mindenkoron fél-fél cipót érdemlettem. De, íme, az te jeveteledre megketteztette Úr Isten az eledelt.” Azért hálát adván Úr Istennek azon leülének az kút vizének felette, és veteködés lén közötök, ki szegné meg az kinyeret. Szent Pál kényszeríti vala Szent Antalt, mondván: mert Úr Isten ő érette tette vóna az csodát. Szent Antal kedég (pedig) viszon ellen, mert miért nagyobb és vénebb vóna, őneki kellene megszegni. Mikoron mind kettőnek kezébe vóna az cipó, ottan hason ketté valék, és kinek mind egy rész juta benne.”

Mit tartsunk minderről, vajon mi lehet a legenda igazságtartalma?

Úgy gondolom, a szó szoros értelmében nem sok. Ellenben vegyük észre, hogy a fenti elbeszélés telis-tele van allegorikus, kódolt üzenetekkel.

(2012)

(Folyt.)