Torkán: A nagy bummm! (mese ez csak gyermek…)

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember…
Egy szép napon ez az ember egy nagy-nagy sivatag kellős közepén találta magát.

Hogyan kerültem ide? – kérdezte hitetlenkedvén.
Hová lett a házam, az autóm? Hová tűnhettek a szorgos munkámnak gyümölcsei? Egyáltalán, mivé lettek a hegyek, mivé váltak a ragyogó csillagok?
Melyekben annyi, de annyi gyönyörűségem tellett…
Morfondírozott egyre reményvesztettebben.

Mígnem, váratlanul villámcsapásként hasított bele a felismerés…, „porrá lettek”!
Porrá lett, le-om-lott minden, ami az élete értelmét jelentette.
Remegő kezekkel próbált egy maroknyit összeszedni a régi világának hamvaiból, de a „homok” minduntalan kifolyt az ujjai közül.

Megfoghatatlan…
Gondolta magában, miközben letekintett a kezeire. És ekkor érte a legnagyobb megrázkódtatás.
Úristen, nincs kezem! Nincs semmim! Sem-mi vagyok…, sem-mi vagyok… - ismételgette egyre elkeseredettebben.

Csakhogy, mégiscsak vagy-ok, mégiscsak létezem, hiszen, emlék-szem, vannak képeim…, képes vagyok.
De hát mi vagyok, ki vagyok?

„Vagyok, a Ki vagyok!”

Jutott eszébe valahonnan ez a korábban már sokat hallott mondat…
Ámde, most ténylegesen ott volt, ott állt ez a megtestesült kinyilatkoztatás a pusztaság kellős közepén.
Érezte, tudta, ez az a valóság, amit azelőtt képtelen volt felfogni…, az IGE.

Sajnos nem tartott túl sokáig ez a fajta kegyelmi állapot…, s újfent iszonyatként törtek rá a kétségbeesésnek, a magánynak rettenetes hullámai.
Egyszerűen lehetetlennek tűnt számára az egész helyzet. Nem értette, ki teszi fel a kérdéseket, s ki adja rá a válaszokat. Nem értette, hogyan létezhet, ha már minden, és mindenki megszűnt létezni körülötte. 
Talán álmodom, talán meghaltam…, gondolta, és a mélységek felett zuhanók utolsó erejével üvöltötte:     Isten segíts!

Nem jött felelet.
Hogyan is jöhetett volna…, az üresség nem válaszolhat, az üresség nem rebeghet még cingárka, halvány visszhangot sem a néma kurjantásokra.
Nem bírta tovább, kegyetlen erővel tört fel belőle a zokogás. Sírt, és sírt…, patakként folytak a keserű könnycseppjei.

Ám ekkor valami varázslatos dolog történt. A könnycseppek csodálatos módon felszívták, összegyűjtötték az eddig tömeg és forma nélkülinek látszó, ízekre hulló világának maradékait.
Aprócska göbök, picinyke görgő labdacsok jöttek létre a semmiből.
Istenem, van és nincs…, van valami, ami vagyon, és az enyém. – örvendezett a már-már az őrület határáig jutott szegény pára.

De gyönyörű gyöngyszemek vagytok, becézgette őket lelkesen.
Melegséget, sőt talán már-már szeretet is érzett az éppen fel-felsejlő parányi létezők iránt.
Amint egyre gyakrabban vetette tekintetét a porban sorjázó játékszereire, azok váratlanul felragyogtak.

Mit felragyogtak? Rendeződtek, láncba keltek!
Jó időnek kellett eltelnie hozzá, amikor felismerte, ő az, aki irányítja, terelgeti a mozgásukat. Mégpedig a szemével, a szeméből áradó érzéseivel, szer-etetével.

Hé, építsünk virágot! – rikkantotta vidáman.
„Építsünk virágot!” – visszhangozták a tűhegynyi fényességek.
Majd a fényoszloppá, fénytengellyé lett tekintete köré gyűltek, táncot jártak. Magukkal sodorták még a közelükben lévő, kíváncsibb „homokszemeket” is.
Végül a szorgoskodásuk következményeként kialakult, alakká rendeződött egy aranybölcső, amiben pedig hamarosan egy aranymag ringatózott.
Ám ez az aranymag, nem holmi közönséges mag volt, hanem olyan, aki eggyé vált, egylényegűvé lett az őt létrehozó forrással, a szemmel.

Magyarán, az ember minden kívánságát befogadta, magáévá tette.
No, nem is volt rest a mi emberünk, amit csak tudott beleálmodott az aranymagba. Álmodott gyönyörű virágot. Megálmodta a sugaraiból nyíló zsenge kis csírát, szárat, ágakat, gallyat, a gallyakon hatalmas birodalmakat, a sok-sok levél alkotta hűs koronát, és mindennek tetejébe, mézédes gyümölcsöket is.

És csodának-csodájára…, egy, kettő, négy, s életre kélt a mag, fényszirmok nyíltak, sugarat szórtak…, világra segítvén a Világok Szívét.

Az ember pedig boldogságában dalra fakadt:

„Üdvözlégy Izike, Világnak Virága!
Tárd ki fénylelkedet a fagyos homályra.
Nincs olyan földi szó, mely Tehozzád felér,
Orcád ékessége csodaszép, hófehér.
Egyben vagy Mag, és maghordozó bárka,
A Világok Szemének fénylő bogárkája.
Mindenen áthatol Izsa ragyogásod,
Ily pompás virágot még senki se látott.”

És beteljesedett….
„Vegyük uralmunk alá a Földet” „Építsünk tornyot…, legyünk olyanok, mint az istenek”

Mondogatták az emberek…, mert már réges-régen elfeledték, hogy a tornyok, bizony-bizony ledőlnek egyszer.

Itt a vége, fuss el véle….

Vége?