Torkán versek: Üzenet…

Nem korlátoznak elvárások, nem vagyunk rokonok,
Nem vagyunk ellenségek, s nem vagyunk jó barátok.
Vagyok a fényetek része, ami egy sajátos téridőbe,
Eme hús-vérlétezőbe szorult mindenség egésze.
Szeretem a nyári éjszakákat, amikor önmagam vagyok,
Ilyentájt utat mutatva ragyognak régen volt csillagok.
Fényüknél öntükrömbe dőlve, merengve kérdezem,
Vajon ki néz ki énbelőlem, ki van most énvelem?
Titkon az Urat kutatom, de nyújtózván sem érem el,
Így, néha a fényességem, de többször az árnyékom felel.
Beszélni könnyű, igazat szólni már keményebb dió,
Hiszen, az itt és most sem más, mint csalfa fény, illúzió.
Mégis, Ti csak bízzatok, hiszen, jókor vagytok, jó helyen,
Bár senki sem ismer senkit, és a testvér is idegen.
Foszlik a való, hazug a szó, mindent nyálkás köd takar,
Az ember is látszólag teheti azt, amit csak éppen ő akar.
Összegórt törmelék az egész, műfény rajta a palást,
Ha netán meglibbenne, hát felfedeznénk a relativitást.
A keresztúton vár a tábla, akadhat ezernyi utunk.
A kőkörökből kilépve, egy nagy-nagy karámba juthatunk.
Nem tudjuk, kik vagyunk, s mint kiáltás a kósza szélben
Porként, hamuként szóródunk szerteszét a messzeségben.
Majd a világ egy sivár szegletében ront ránk a magány,
S a fényes eszméről derül ki, milyen csúf, mennyire halovány.
A birtokvágy ördögétől űzve kergetjük a halált,
Lelkeinket rudakra tűzve, zengjük az elmúlás dalát.
Mit nekünk vér, becsület, törvény, Isten, s szent arány.
Újvilágot építünk, ahol a profit a főszabály.
Kívül szép, fényes a ruhánk, de minden sivár idebent,
Bár színaranyból öntjük, csalfa álarcunkra az Istent.
A kapzsiság hegyeket mozgat, csak ócska kacat a hit,
Balga módon égig emeljük önteltségünk bábeltornyait.
Tudom, nagy a tömeg ereje, szívós kötél a megszokás,
Különben is, miért pont én, miért nem inkább valaki más?
De amint a jegenyék, úgy a tornyok sem nőnek az égig,
Ki belőle, messze fussatok el tőle, én testeim és véreim.
Gyertek a tűző napra, a lelki restség rossz tanácsadó,
Vitorlákat vessük a mindenségbe, amíg itt van a hajó.
Sohase mondjátok, tudom a nevét, ismerem a fát,
Váljatok előbb maggá, és hajtsatok zsenge kis csírát.
Öntözzétek vérrel, fénnyel, legyen nagy, mint az Ararát,
Ha mélysége felér az égig, mondhatjátok; ismerem a fát.
Legyetek simogató szó, legyetek harmatos virág,
Vagy üvöltsétek az éjbe, a vad oroszlán minden bánatát.
Áldozat nélkül semmi sincs, de kezdjétek magatokon,
Tárulkozzatok fel holdfényben izzó, ősi oltárokon.
Támadjatok fel harmadnapon, merjetek tenni valami mást,
Mondjátok Jézust, vagy Buddhát, de ne kiáltsatok Barabást.
Nem a ti dolgotok az idő, mind együttszületettek vagyunk.
A sors malomkő, mi hullik csak por, liszt, a kovász a magunk.
Nem jövünk, és nem megyünk, csak a káprázat szalad.
Az álmok jönnek-mennek, az álmodó örökre itt marad.
Nem volt semmiféle kezdet, hazugság a csúfos vég.
A főbűnt üldöző Isten pedig a legnagyobb átverés.
Arany súly a földi kincs, ezüst béklyó az aggodalom.
Csupán az ősi hitet vigyétek tovább madárszárnyakon.
Miként azt már mondtam, hamis színjáték, Májá a világ,
Hol az ember avas dogmák közt keresi Istent, s önmagát.
Láncra tűzdelt ok-okozatok vezetik távolabb, és egyre tovább,
Majd, az út végét jelző kőre rogyva találja meg szemében Istent, és a fényben önmagát.