Torkán: A városom...

Manapság nehezen tavaszodik…
Tán belőtték magukat a pajkos istenek,
Vagy a túlvilág jegébe ragadt az a ladik,
Hogy csak gyűlnek-gyűlnek, s nem fakadnak a sebek 

A csókolom, üresen kondul a falakon.
A házmester is csak megszokásból rázza
A tél mocskában megkövült tarka rongyait,
S ha senkit sem lát, kiköp a dagonyába süllyedt világra.

Réges-régen nem fú már a gyár,
Nincs, ki kormot szórjon a házra.
A kémények közt csak kósza szél jár,
Ósdi pléhistenek rozsdás dogmáit trillázva.

Errefelé nem hasad, nem születik a Nap,
A vágyakon áttört remény, csak úgy ráesik a tájra.
Egy sarokra két koldus jár, ki nagyobbat üt, ott marad,
Rimavilág, hol a legtöbb az egy főre eső plázák száma.

A kövek alatt öreg szemek alszanak,
Míg amott, a napos oldalon a lélekkalitka vasbeton.
Itt virág próbálgatja szárnyait az őrző platánfák alatt,
S cserépkarok szorítják a tövet, a műfénybe dűlő falakon.

Acélvárost szétfeszítő oldalak,
Földre hulló angyalok, égbe tartó lábnyomok,
És fényvesztő, kampányszürke politikushadak
Mondják meg, mi a jó, s mi az, amit nem szabad.

Mint vértszomjazó ragadozó vadászatra megyek.
A csillogó felszín elől a fény az anyagba menekül,
Ám néha-néha elkapok, egy-egy élő embertekintetet.
Súgják felém, ne félj, magad vagy, de sohasem egyedül.

(2013)